Menzel csóválta a fejét

Pacsirták cérnaszálon és Mephisto. Az Örökmozgó Filmmúzeum nézőtere tömve, fent, a gépház mellett egy szűk szobában ül a két rendező, Jirí Menzel és Szabó István:  együtt ünneplik a születésnapjukat. Mindketten hetvenévesek.

Szinte egy percig sem veszik komolyan magukat. Barátságuk még a múlt század hatvanas éveire datálódik, Karlovy Vary egyik fesztiválján ismerték meg egymást. Figyelték a másik művészetét, ám ellesni már nem sokat tudtak egymástól. – Lehetetlenség lett volna Jirí Menzel fantasztikus életszemléletét kisajátítani – mondja Szabó István elfogódott hangon. – Ő olyan egyedi humorral képes beszélni az életben tapasztalható dolgokról, ami utánozhatatlan. De amit még inkább tisztelek a művészetében: a finomságot, hogy hőseit mindegyik filmjében, tegyenek bármit is, képes volt szeretettel ábrázolni. Szeretetre méltó embereket mutatott be egy olyan világban, amely nem szeretetre méltó.
Menzel csóválja a fejét. – Szeretném, ha Istvánnak igaza volna, de nincs. Nálam ő komolyabb és sok mindenben őszintébb. Amit ő finomságnak nevez, valójában gyávaság. A komoly dolgok elől mindig menekültem – mondja, nem kis színészi átéléssel. Nem véletlen. Menzel színházi rendezőként és színészként is megállta a helyét. – Ne viccelj, éppen alattunk vetítik most a Pacsirták cérnaszálont – vág a szavába Szabó. – Igazán nem lehet így beszélni erről a filmről.
És valóban. Az ötvenes éveket megidéző, a kladnói vasmű átnevelőtáborában játszódó film nem egy gyáva ember műve. Talán nem véletlen, hogy az alkotás húsz évig dobozban volt. Igaz, a filmen jókat is lehet nevetni. Menzel azonban köti az ebet a karóhoz. – Éppen azt vetik sokszor a szememre, hogy a komoly témákat humorosan tálalom. Nem tehetek róla, gyáva ember vagyok. Tudatosan törekedtem arra, hogy a filmvásznon ne csak a kegyetlenséget lássák az emberek. Illetve, azt szerettem volna, hogy a nézőket akkor érintse meg igazán az ábrázolt világ kegyetlensége, amikor már kimentek a moziból.
Ha volna olyan lehetőségük, mint Chaplinnek, aki évtizedeken keresztül tökéletesítgette a filmjeit a vágóasztalon, sok alkotásukba utólag belenyúlnának. Szabó némelyiket újraforgatná. Születésnapjuk azonban, mint mondják, nem a számvetés ideje. – Ha formákat teremt az ember, nem tud természetes maradni, úgyhogy a művészi hitvallásom még formálódik – mondja Menzel. Majd megjegyzi: – Amúgy nekem egyáltalán nincs születésnapom. Eljöttem Budapestre, hogy megünnepeljem Istvánt.
Ezek után nem csoda, hogy Szabó Istvánról is kiderül: neki sincs születésnapja. – A magyar filmek kevéssé népszerűek, ezért ki kellett találni egy propagandisztikus eseményt, hátha ránk és a filmekre terelődik a figyelem – mondja.
A közép-európai filmpropagandisták tervekkel és munkákkal másként állnak. Szabó István reggeltől estig dolgozik, de fogalma sincs, mi lesz erőfeszítéseinek végeredménye. Jirí Menzel állítása szerint semmit sem csinál.
– Csak akkor dolgoztam, ha már nagyon muszáj volt – mondja nevetve. – És mindig a kész filmjeim után kaptam megbízásokat, ám mostanában nem kértek fel újabb rendezésére. De nem panaszkodom, lusta ember vagyok, és a helyzetem olyan szerencsés, hogy eltart a feleségem.