Történelem vagy politika?

Mit tudunk Horthy Miklós kenderesi középnemesről, I. Ferenc József szárnysegédjéről, ellentengernagyról, a Nemzeti Hadsereg fővezéréről, Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzójáról? Őszintén! Hogy részt vett a cattarói matrózlázadás vérbefojtásában? Hogy 1919. november 16-án, fehér lován a Parlamentig vonult, s tetemre hívta Budapestet? Hogy a vörösterror után stabilizálta az országot, s küzdött a Trianon előtti határok visszaállításáért? Hogy antiszemita volt? Hogy 1944-ben megmentette a fővárosi zsidóságot a gázkamráktól? Hogy megpróbált kétségbeesetten-szervezetlenül kiugrani a második világháborúból?

Ha az „utca emberének” feltennénk a kérdést, ki is volt Horthy, a fenti válaszok bizonyára elhangzanának. Vajon mennyi időre van szüksége a történelemnek, hogy feldolgozza önmagát, s a történészeknek, hogy viszonylag tényszerűen, ideológiamentesen mutassanak be egy-egy eseményt, személyt? A több mint száz éve, a Monarchiában kezdődött Horthy-történet, úgy tűnik, még nem tisztult le a társadalomban, de nem egészen tiszta a szakmában sem.
Az évente tízszer jelentkező, neves történészek által szerkesztett Rubicon rendre izgalmas anyaggal rukkol elő: magyar bor, prostitúció, életmód, nők a történelemben, személyi kultuszok… Az utóbbi években két szám is foglalkozott a Horthy-korszakkal; a mostani, 2007/ 10. összeállítás magát a kormányzót helyezi középpontba. A család fényképalbumába is betekintve tárgyalja Horthy személyiségét, gondolkodásmódját, bemutatja a homo monarchicust, családi hátterét, végül úgynevezett kiugrási kísérletét. Ám elsősorban a Horthy-kép változásaira koncentrál a nyitó hangot megadó Romsics Ignác akadémikus írásával, aki azt járja körbe, hogy Horthy országmentő, hongyarapító vagy véreskezű gyilkos, esetleg felségáruló volt-e. A történész a vitában a legszakszerűbb nyilatkozatnak John Lukács megszólalását tartja, „aki a jobb- és a baloldali egyoldalúságokat egyaránt elkerülve minden tekintetben kiegyensúlyozott és tényszerűen igaz értékelést adott Horthy egész pályájáról”. Romsics elvárja a történészek korrektségét, több szakember munkáját is minősítve, ami teljesen jogos – főként, ha e mérce mindenkire vonatkozik. Ugyanakkor nem kellően világos néhány megjegyzése; a „véreskezű gyilkos” Horthy-képről szólva például kiemeli: „Alapja az 1918–19-es forradalmárokkal és gyakran ártatlan zsidókkal szemben alkalmazott fehérterror volt, mely több száz – megalapozott becslések szerint is több mint 1000 – halálos áldozattal járt.” A súlyozás, a válogatás is véleményformáló: ha cikke illusztrálásakor – indokoltan – Horthy Hitlerrel való, 1943-as kézfogását fontosnak tartja megjelentetni, hogy hiányozhat a berlini operaházban 1938-ban készült fotó, amelyen a lendülő náci kezek mellett a Hitlernek egyedül nem „hejlező” Horthy házaspár szerepel?
Tanulságos a Rubicon Horthy-képe: nem győzött meg, hogy a kormányzóról való gondolkodás már történelem, s nem politika. Pedig mindaddig politika marad, amíg nem lesz történelem. Indulatok nélkül feltárni, értelmezni a hibákat, a bűnöket, átörökíteni az erényeket, vagyis hasznunkra fordítani a múltat – ez volna a legokosabb megoldás. Csak a szakma teheti helyre Horthyt, hogy ne a két pólust képviselő, hajdan fújt szólamok osszák meg ma is az országot: „Munkást zargat, zsidót forgat, / Vért belőle bőven csorgat, / Lakkcipője vérbe csúszik, / Húst gyalul ott, bőrt lehúz itt, / Ott botoztat, itt heréltet, / És amott szemet szúrat. / Tiszt urak, tiszt urak, / Tiszti banda így mulat!” vagy „Horthy Miklós föltekintett a csillagos égre, / Összeszorult a szegénynek szíve örömébe. / Ahol annyi igaz magyar hű szív dobog össze, / Az az ország el nem veszhet, élni fog örökre!”
(Rubicon. Történelmi magazin, 2007/10. Kiadja a Rubicon–Ház Bt., Budapest. Ára: 595 forint.)