Eredmények
A 272 tagú parlament összetétele:
Pakisztáni Néppárt: 87 képviselő
Pakisztáni Mozlim Liga (N) – (ellenzéki) –: 66 képviselő
Pakisztáni Mozlim Liga (Q) – Musarrafot támogató párt
–: 39 képviselő
A többi képviselői helyen sok vallási és helyi párt osztozik.
Kevesen gondolták, hogy Pervez Musarraf ekkora politikai pofont fog kapni a hétfői parlamenti választásokon. Az ellenzéki pártok sikerére persze jó páran fogadtak, ám azt csak néhányan gyanították, hogy ilyen arányú lesz a győzelmük, és gyakorlatilag a „királypárt”, az elnököt támogató Pakisztáni Mozlim Liga – Kuaid-a-Azam (PML-Q) ennyire megsemmisítő vereséget szenved el. A több mint 80 millió választásra jogosult pakisztáni számára azonban egyszerű volt a kérdés: nem is pártok versenyének fogták fel a hét eleji voksolást, hanem egyszerűen annak, hogy végre kinyilváníthassák véleményüket az államelnökről. A választás tehát leegyszerűsödött: vannak olyan politikai tömörülések, amelyek egyértelműen Musarraf-pártinak tekinthetők, és olyan pártok, amelyek nem kérnek az elnökből. Az ellenzék fényes diadalát hozta a parlamenti választás.
Pakisztánban, ha lehet, egy „hajszállal” talán rafináltabbak a politikusok a világ átlagánál. December elején jelent meg a pakisztáni sajtóban az a hír, hogy egy Ipop nevű amerikai közvélemény-kutató cég felmérése szerint az októberben a parlament által elnöknek választott Pervez Musarrafnak, miután megvált vezérkari főnöki megbízatásától, meredeken nőtt a népszerűsége. Választásra készülő országban természetesen mindenkit érdekel egy ilyen fejlemény, és a nagy médiumok mind átvették a bejelentést. Egy kis vidéki lapnak jutott eszébe, hogy utánanézzen az említett amerikai cégnek. Rövid keresgélés után kiderült, ilyen nevű közvélemény-kutató cég nem működik. Valaki a hatalom táborából majdnem rászedte az egész országot.
Van viszont egy másik, az International Republican Institut, egy tényleg létező intézet, amely a választások előtt közölt elemzésében csupán 12 százalékot jósolt a „királypártnak”. (Jóslata be is vált.) Ilyen előzmények után ugyancsak jó esélye volt annak, hogy a hatalmon lévők megpróbálják elcsalni a választást. Pakisztán nem arról híres, hogy a demokrácia erős lábakon áll az országban. Itt mindenki csal. Voltak olyan választások is, amelyeken annyira megtömték hamis szavazócédulákkal az urnákat, hogy a központban szégyellték így leadni a dobozokat, és szállítás közben „könnyítettek” rajtuk. A hét eleji választásokon, talán azért, mert rengeteg külföldi újságíró volt, ilyen kirívó szabálytalanságok alig fordultak elő.
„Ez egy feudális és klánszerű tagolódású társadalom – mondta Tahira Abdullah, a pakisztáni emberjogi bizottság egyik tagja a francia Libérationnak. – Ez rögtön két ok, amely meghatározza a szavazók magatartását. Ahogy a földesúr szavaz, úgy fog a paraszt is. A parancsa Isten parancsa. A lakosság elképesztően szegény: az ország 160 millió polgárának 75 százaléka él napi két dollárnál (360 forint) kevesebb összegből. Gondoljon bele, ilyen jövedelmi viszonyok közt nem telik sokba szavazatokat venni, elég egy ebéd, egy útiköltség vagy némi apró.”
A választásokról készült külföldi elemzésekből az derül ki, hogy az emberek nem vettek részt kellő számban a voksoláson: mintegy 45 százalék volt azoknak a száma, akik elmentek szavazni. Ám ha megnézzük a pakisztáni voksolási hajlandóságot, épp az ellenkező eredményre jutunk: a hétfői volt az egyik legnagyobb részvétellel lezajlott választás. Ugyanis itt igen jó eredmény, ha a negyven százalékot meghaladja a részvétel. Nem is beszélve a merényletekről, amelyek a kampányt kísérték: tavaly nyolcszáz ember vesztette életét a különböző robbantásokban, az idén több mint százötven. A voksolást magasan megnyerő Pakisztáni Néppárt volt vezetője, Benazir Bhutto december végi meggyilkolása után – a gyász időszakának elmúltával – nem is nagyon tudta a maga hasznára fordítani a merénylet következtében kialakult közhangulatot. Valószínűleg sokaknál elérte célját a törzsi területeken élő terrorcsoportok fenyegetése, amelyek halált ígértek annak, aki elmegy szavazni. A vallási pártok eredménye látványosan esett a legutóbbi választásokhoz képest.
Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy bár diadalt aratott a pakisztáni ellenzék az elnök felett, ám mégsem akkorát, hogy el tudja érni az államfő távozását. Az első két helyen végzett párt, az ellenzéki néppárt (a képviselői helyek 33 százalékát birtokolja) és a másik Pakisztáni Mozlim Liga, a PML-N, azaz Navaz Sarif volt miniszterelnök pártja (25 százalék), amely szintén nem kér Musarrafból, csak együtt képes kormányozni. Ám együtt sincs 75 százalékos többségük a parlamentben, amenynyi az elnök lemondatásához szükséges. Úgyhogy bármennyire nem tetszik nekik, politikai társbérletre kényszerülnek Pervez Musarraffal, aki a Wall Street Journalnak adott interjújában már ki is jelentette, hogy nem áll szándékában lemondani.
Az elnöknek – bár egyesek már a bukását jósolják – vannak olyan „fegyverei”, amelyeket katonaként aligha hagyna ott a csatamezőn anélkül, hogy felhasználta volna őket. Végső esetben az alkotmány szerint feloszlathatja a parlamentet, leválthatja a kormányfőt. Különleges jogkörével élve azt is megteheti, hogy nem állítja vissza a legfelsőbb bíróságot, amely Pakisztánban alkotmánybírósági szereppel is rendelkezik, olyan formában, mint a rendkívüli állapot bevezetése előtt. Így már könnyen érthető mindenki számára, hogy miért kellett a régi parlamenttel – amelyben egyértelmű többsége volt Musarrafnak – alig hónapokkal annak mandátuma lejárta előtt megválasztatnia magát elnöknek.
Ám még az is kétséges, hogy a két ellenzéki párt egyáltalán össze tud-e fogni. Ugyanis kapcsolatukat nem nevezhetnénk a világ legszívélyesebb barátságának. A játékmester szerepe egyértelműen a néppárté. Az elhunyt Benazir Bhutto pártja a Szind környéki arisztokrata földesurak tömörülése, amely szinte mindig sikert ért el a népnek tett kedvező ígéreteivel. Kevésbé iszlamista, mint Navaz Sarif politikai pártja, amely főleg a Pandzsáb vidékének kapitalista köreit tömöríti. Tehát etnikai, nyelvi és gazdasági ellentétek is megbújtak a múlt adok-kapokja mögött. Ha ehhez még politikai és személyes ellenszenv is társul, akkor látható a kilencvenes évek nem túl jó viszonyának gyökere.
Az emlékek nehezen fakulnak. Egyvalamiben azonban hasonló sorsban osztozik a két eddigi ellenzéki pártvezér – a néppártot valójában Bhutto özvegye, Aszif Ali Zardari irányítja, amíg fiuk, Bilaval diplomát szerez –: egyik sem lehet parlamenti képviselő, Zardari korrupció, Sarif pedig „gépeltérítés” miatt. Sarif bűne még miniszterelnökként abban állt, hogy az 1999-ben a pakisztáni fővárosba, Iszlámábádba megdöntésére érkező Pervez Musarraf repülőgépét nem engedte leszállni, amely ennek ellenére leszállt.
Ennek a két férfinak kellene megegyeznie a pártjuk együttműködéséről, a kormányfő személyéről. „Jól tudjuk, hogy mennyire hozzá nem értők és korruptak – nyilatkozta egy neve elhallgatását kérő pakisztáni politológus az Express francia hírmagazinnak. – Ám mégis csak halovány lenyomatai annak, amit Musarraf jelképez. Most egymás iránti toleranciájukról kellene tanúbizonyságot tenniük, ha ez nem történik meg, akkor tovább mélyül a válság.”
Vajon érvényes-e még az az alku, amely Washington közvetítésével és nyomására jött létre Benazir Bhutto októberi hazatérte előtt, hogy Musarraf és Bhutto a parlamenti választásokat követően megosztozik a hatalmon elnökként, illetve kormányfőként? A pletykák arról is szólnak, hogy Bhutto asszony még „a királypárttal” is hajlandó lett volna koalíciót kötni. Férje a választások utáni első nyilatkozataiban igen visszafogott volt, nem állt ki az ellenzéki koalíció mellett, minden „demokratikus erő” öszszefogásáról beszélt. Ezzel szemben – a Musarrafot egyenesen diktátornak nevező – Navaz Sarif sürgette az ellenzék együttműködését, elsődleges céljának nevezte az elnök eltávolítását.
Musarraf a Wall Street Journalnak adott interjújában – nyilván a választási fiaskó okozta sokk hatása alatt – rendkívül őszintén beszélt kudarca okairól. Szerinte minden az egy évvel ezelőtti „igazságszolgáltatási válsággal” kezdődött, amikor is önkényesen eltávolíttatta posztjáról a legfelsőbb bíróság elnökét, Iftikar Mohamed Sodrit, mert nem akarta az ő szája íze szerint értelmezni az alkotmányt. Az ügyvédek nem lankadó tiltakozásának hatására vissza kellett helyeznie hivatalába. Az igazságszolgáltatási dolgozók megmozdulásaiból akkor még nem lehetett látni, hogy a tüntetéseknek ilyen következményeik lesznek. A pakisztáni városi középosztály vonta meg a bizalmat a vértelen puccsal hatalomra került katonától. Musarraf azonban másképp látja a helyzetet: „Nem kellett volna engedni, hogy az ügyvédek mozgalmának hatása alá kerüljenek a pártok” – nyilatkozta az amerikai üzleti lapnak. Abban azonban vélhetően igaza van, hogy Benazir Bhutto halálakor ki kellett volna fejeznie együttérzését és részvétét.
Fájhat a feje az Egyesült Államoknak is, ha a térség térképére tekint. Pakisztán az egyetlen iszlám atomhatalom. Már csak ezért sem mindegy, ki kormányozza az országot. Amerika legfőbb terroristaellenes szövetségese a térségben azért került bajba, mert Musarraf demokráciát játszott. Az biztos, hogy Navaz Sarif fölöttébb gyanús Washingtonban: egyrészt az iszlamistákhoz köthető szálak, másrészt pedig száműzetésben tett Amerika-ellenes kijelentései miatt. A néppárti vezetők valószínűleg megkezdték már a kuliszszák mögötti egyeztetést amerikai kollégáikkal. Elemzők nem számítanak rá, hogy a Fehér Ház az amerikai választások előtt elengedné Musarraf kezét. Ha minden kötél szakad, akkor a jól bevált pakisztáni változatot sem lehet kizárni: a hadsereg által végrehajtott hatalomátvételt.
Az azonban biztos, hogy Musarraf mindent megpróbál, hogy elkerülje hatalomból való kiebrudalását. Túl fogja tenni magát azon a keddi napon is, amikor a helyi News napilap reggeli szalagcíme az előző napi választásokból levonva a tanulságot így köszöntette: A demokrácia bosszúja.
