A globalizációs kényszer következményei

Lassanként olyan szociális és kulturális viszonyok közepette élünk, amelyek egyik tulajdonsága a globális adaptáció és a meg-megújuló innovációs kényszer. Hovatovább mindennél fontosabbnak látszik a globális eszmerendszerrel való mély érzelmi azonosulás, amely nemcsak valóságértelmező, hanem egyszersmind cselekvésirányító kíván lenni. Napnál világosabb ugyanakkor, hogy – globalizáció ide vagy oda – a mostani társadalmi helyzettel való bárminemű azonosulás csak önmagunk nyilvánvaló megtévesztésével történhet. S bár vannak, akik nem is akarják elleplezni, az öröklött habitus okán sem. Nem csupán a máris érzékelhető globalizáció hatásából eredő következményekre kell gondolnunk, hanem sokkal inkább arra, hogy az elmúlt időszakban a tudatos nemzetromboló mechanizmusok egyre inkább kiteljesedtek. A multinacionális gyarmatosítás minden ízében teljessé vált, amihez a visszafordíthatatlanul növekvő jövedelmi különbségek, a végeláthatatlanul szaporodó nincstelenek többségét sújtó állami intézkedések társulnak. Ugyanis egyértelmű, hogy a végérvényesen leszakadt, a mindenét elvesztett, nyomorúságos helyzetbe sodródott többmilliónyi állampolgár előtt csak a szociális és kulturális megfosztottság ijesztő távlatai nyílnak meg.
A népesség háromnegyedének a jövedelemszintje nemhogy folyamatosan csökken, a napról napra növekvő munkanélküliség miatt egyáltalán nincs remény a felvett hitelek visszafizetésére, hiszen a nélkülözés állandósul, legfeljebb megint csak a valóra váltatlan hitegetések áldozatai leszünk. A sokszor emlegetett egyetemes közjó elérésében a magasztalt globalizáció persze semmit nem segít. Mert ha – így vagy úgy – pozitív folyamatként próbálnánk is megítélni, a fogalom köré szerveződő diskurzusban szükségképpen el kell feledkeznünk valamennyi társadalom- és nemzetépítő tradicionális formáról, intézményről és szokásról. Konkrét példákkal érvelve: akárhogy nézzük is, a mostani szegénység, a vele együtt járó nincstelenség, illetve szociális nyomor számos indikátora közül mára mindenképp perdöntő a fizetésképtelenség, hiszen akik a víz-, gáz-, fűtés- és egyéb közüzemi számlákat képtelenek kifizetni, legfeljebb a lecsúszottak és a kirekesztettek milliós csoportját gyarapítják. A makrotényezők mellett – amelyek joggal tekinthetők akár strukturálisaknak is – fölöttébb riasztók a mikrohatások. Nem a váratlan válsághelyzetekre kell gondolnunk, amelyek a család gazdasági szerkezetét, egészében a gazdálkodását rendszerint felborítják.
Joggal mondhatnánk azt is, hogy a jelenlegi társadalmi és politikai körülmények között indokoltan kerülnek előtérbe a negatív érzelmek, amelyek kapcsán korántsem a patologikus esetekről kell beszélnünk, hanem inkább arról, hogy az érzelmi együttműködés minimális formái is végképp kivesztek. És minél inkább az önös érzelmek dominanciája érvényesül, annál elkerülhetetlenebb a legalapvetőbb szabályok megszegése. Megint gyakorlati példával élve: mialatt a humán tényezők leértékelésére alapozott gazdaságpolitika egyre nagyobb teret nyer, ezzel egyidejűleg szociális érzéketlensége következményeképpen a társadalom lefelé csúszása megállíthatatlan. A multinacionális vállalatok nemcsak a társadalom legrosszabb helyzetben lévő tagjait fosztják ki rendre, hanem a szolgáltatásokért fizetők többségét is. Az eladósodás következtében persze távolról sem az amúgy is nincstelenek kerülnek még nyomorúságosabb helyzetbe, hanem főként az otthonukat elvesztő családok. Minél inkább alapvető életszükségleti intézmények nélkül marad a társadalom (akár beleértve azt is, hogy lassanként a közbiztonság megfoghatatlanná vált mítosszá kezd válni), annál kényszerítőbb a változtatás. A végletesen kiüresedett jelszavak – mint amilyenek a tolerancia, a másság elfogadása vagy éppenséggel az esélyegyenlőség – állandó hangoztatása egy jottányit sem visz előbbre. Mert amíg – divatos kifejezést használva – a ma korszerűnek vélt narratíva nem változik, aligha lesz áttörés a szociális ellátórendszerek és a szociálpolitika kialakításában.
Legfeljebb szavakban érvényesül a társadalmi igazságosság megteremtésének ideája, hasonlóképpen bármiféle esélyegyenlőség elérése. Kár vitatkozni arról, hogy például a települési egyenlőtlenségek napról napra növekednek, illetve a mindinkább érzékelhető ellátási hiányok éppen a legszegényebb településeken maradtak fenn, amelyek változatlanul a családsegítő és gyermekjóléti szolgáltatásokat érintik. Mert miközben a kormányzati hatalom mindent megtesz – ha a reformoknak álcázott intézkedésekről nem is vallja be – a társadalom tagjainak kifosztásáért, a közszolgáltatások folyamatos leépítéséért, látható, hogy a társadalombiztosítás privatizálásával végérvényesen lehetetlenné teszi az amúgy is leszakadt többség helyzetét. Vagyis nap mint nap közelebb kerülünk a harmadik világ szegénységéhez hasonló állapotokhoz. Jóllehet minduntalan globalizációról beszélnek, a végtelen sorát kár is felidézni a szinte naponkénti lopásoknak, a visszaéléseknek, a hatalmi viszonyokat átható korrupciós eseteknek. Éppígy szemfényvesztésnek is álságos, hogy az elmúlt években bármiben is kirobbanó társadalmi teljesítményről lehetne beszélni. Bár vitathatatlanul igaz, hogy Magyarország gazdaságilag nyitott, s az áru- és munkapiacon legalább a felemás verseny feltételei érvényesülnek, a globalizációs kényszer már most is kitapintható veszteségei mindenképp a társadalom többségét sújtják.

A szerző szociológus, egyetemi oktató