A neokon mozgalom gyökerei

Érdekes és tartalmas vitának adott fórumot a minap a Magyar Nemzet. A kiváló publicista, Lovas István Az erő, a tisztesség és a hit, te ostoba! című írását (MN, 2008. január 29.) Császár Attila vitatta (Két repülőszerencsétlenség margójára, február 20.). A vita a néhai amerikai elnök, Ronald Reagan külpolitikai hagyatékáról szólt. Császár szóvá tette, hogy az akkoriban izmosodó neokonzervatív erők, kihasználva az elnök nemes céljait, saját üzleti érdekük javára fordították a reagani konzervatív forradalom ideológiáját. Mindkét publicista, különösen Császár, több negatív utalást is tesz a neokonokkal kapcsolatban, de nem tárják az olvasó elé azt a fontos kérdést, hogy vajon mi volt a neokonzervatív mozgalom lényege, és miért tölthet be – egészen napjainkig – olyan kimagaslóan fontos szerepet az amerikai külpolitika alakításában.
A kifejezés, a neokonzervatizmus, ironikus módon egy amerikai szocialista gondolkodótól, bizonyos Michael Harringtontól származik, aki így akarta felhívni a figyelmet az egykori baloldali értelmiség egy csoportjára, akik látványosan a politikai paletta jobb oldalára tették át székhelyüket. Ez a szűk csoport elsősorban az amerikai külpolitika megreformálását tűzte ki céljául, alapítójuk egy hajdani trockista, Irving Kristol volt. A neokonok a külpolitikában az intervencionista, agresszív megközelítésért szálltak síkra, ami azt is jelentette, hogy ha az amerikai értékek exportálása (demokrácia, szabadság, a magántulajdon szentsége stb.) csak erőszak útján érhető el, akkor erőszakot kell alkalmazni.
A neokon filozófia elég szerteágazó, hiszen intellektuális gyökerei egészen Trockijig és Leo Straussig nyúlnak vissza. Trockij szentül hitt a forradalom világméretű exportálásában (ahogy a neokonok is hisznek a demokrácia és a kapitalizmus akár erőszakos terjesztésében), Leo Strauss pedig azért volt fontos számukra, mert tőle az egyetemes ideák megismerhetőségének módszertanát vehették át. A neokonok már az ötvenes években tevékenyek voltak, ekkor alakították meg első nagyobb szabású agytrösztjeiket, mint például a Heritage Foundation vagy a Free Congress Foundation. Az igazi áttörést számukra azonban a Ronald Reagan neve által fémjelzett konzervatív forradalom jelentette, amikor befolyásuk egészen a Fehér Házig terjedt. A korszak legendás politikusa volt Jeane Kirkpatrick amerikai ENSZ-nagykövet, aki újraírta az USA külpolitikáját azzal, hogy különbséget tett az úgynevezett totalitárius és az autoriter rendszerek között. Az elsőn a kommunista országokat, az utóbbin pedig a diktatúrába átcsapó jobboldali rezsimeket értette. Kirkpatrick úgy érvelt, hogy az USA-nak nem szabad olyan jobboldali kormány megdöntésében segédkeznie, amelyet egy még diktatórikusabb baloldali rezsim válthat fel. A kommunista országok elleni agressziót pedig azért támogatta, mert az végső soron szovjet érdekeket sértett. A neokonok befolyása az amerikai politika életre azonban talán soha nem volt olyan erős, mint most. Az első Bush-kormányban több neokon is található, így Donald Rumsfeld, az egykori Kissinger-tanítvány, Condoleezza Rice vagy az alelnök, Dick Chaney. A World Trade Center 2001. szeptember 11-i lerombolása is az ő pozícióikat erősítette. A sebtében létrehozott Bush-doktrína, amelynek értelmében az USA-nak jogában áll megelőző csapást mérni olyan országokra, amelyek terroristákat képeznek ki, pedig a neokonok teljes politikai dominanciáját jelentette.
A jelenlegi neokon filozófia lényegében megegyezik a mozgalom alapítójának, Irving Kristolnak az elképzeléseivel. Intervencionista külpolitika (Irak), a Közel-Kelet pacifikálása Izraelt elismerő, barátságos arab államok létrehozásával. De nem szabad elfeledkeznünk a gazdasági érdekekről sem. Az 1976-os Carter-doktrína a Perzsa- öböl feletti hajózás ellenőrzését Amerikának vindikálta, ami együtt járt a térség olajkészlete exportálásának jogával is.
A neokonokról sok rosszat el lehet mondani. Azt is, hogy ideológiájukat mindenkori gazdasági érdekeik képezik, meg azt is, hogy álszent módon avatkoznak be a közel-keleti országok belügyeibe. Azt azonban senki sem állíthatja róluk, hogy nem igyekeznek legjobb belátásuk szerint hazájuk érdekeit – ha kell, bármilyen áron – megvalósítani.

A szerző politológus, egyetemi oktató