Berber show

Marokkó
Lakosainak száma (a különböző források, valamint Nyugat-Szahara beszámítása szerint) 26 és 40 millió közöttire tehető, területe 458–724 ezer négyzetkilométer. Államforma: alkotmányos monarchia. Fővárosa: Rabat. Pénznem: marokkói dirham. Nyelv: arab, francia, berber. Népcsoportok: arab (65 százalék), berber (34 százalék), egyéb (egy százalék). Vallás: szunnita mohamedán (99 százalék), keresztény (egy százalék). Írástudatlanság: 48,3 százalék.

Marokkó is-is ország. Afrikai és egy kicsit európai. Sík és hegyvidéki. Meleg és hűvös. Marokkó leginkább Franciaországra figyel. Mint egykori francia gyarmat, legelőször franciául szólnak az idegenhez, azután inkább olasznak nézik, s a találgatásban csak a sor végén bukkan föl Magyarország. A turisták nagy része francia. A szálloda inkább csak utánozza az európai szállodákat, van benne bidé és persze egy kis arab rendetlenség. Ha már európai, akkor az árak is legyenek azok, és tegyünk föl még egy csillagot. A sör ára is legyen európai, persze a sör nem, nehogy már egy arab országban erős szeszes italt igyanak… Arab országban alkoholt fogyasztani nem szokás. A helybeliek nem is nagyon isznak nyilvánosan (inkább egy tea mellett üldögélnek órákig), de a boltokban azért lehet kapni. Annyira nem szeretik Amerikát, de az általunk látott három McDonald’s azért folyamatosan teli van. A tengerparton sokat sejtető fürdőruhákban „kivetkőzött” és mellettük leplekbe burkolózott, elfátyolozott nők, akik legföljebb a lábujjhegyüket dugják a tengerbe. Sejtelmesen mosolyogva nézik az európai férfiakat: a visszanézésért most jutalom vagy megtorlás vár? Mint minden arab országban, itt is nagyon közvetlenek az emberek, biztatóan mosolyognak, köszönnek, érdeklődnek. Többnyire kiderül, hogy nem egészen érdek nélkül, mert el akarnak adni valamit, vagy egyszerűen csak pénzt kérnek. Edzett turistának azonban ez semmiség. A tengerparton mostanában a jetski mellett a quad a menő. De jön szőnyeg-, cukorka-, ajándékárus, vagy egyszerűen csak néhány fonnyadt gyümölccsel ül ki valaki egész napra a sikátorba. Minden megvan itt, ami drága és olcsó, minden világmárka utánzata, „original” világmárkák, speciális berber viagra, berber zovirax…

Számunkra Marokkó még eléggé fölfedezetlen ország. Rejtő Jenő könyveiből és az általam kutatott börtöntetoválásokból rémlettek a városnevek. Mint kiderült, Rejtő a térképről vette a neveket, fantáziáját szabadjára engedve képzelte el a városokat. És persze a „marokkó”, a hegyes pálcikákkal való ügyességi játék. Általában ennyi nekünk Marokkó.
Marokkó afrikai ország, de azzal, hogy a földrész északnyugati részén fekszik (arab neve Maghreb: napnyugta), időjárása változatos. Az Atlanti-óceán miatt olykor hűvös, hideg, hegycsúcsain még nyáron is van hó, a hegyek között, a kősivatagokban azonban, ha beszorul a levegő, akár ötven fok is lehet. Tehát hideg és meleg, havas fennsík és forró homok.

Bevallom, a csodás, dalokban, filmekben megörökített városnevek – Marrákes, Casablanca – számomra valami mesés, rejtélyes, egzotikus arab világot sejtettek. Azután hallottam a királyi városokról, a királynak ugyanis 36 palotája van, szóval csodás, csinos, tarka arab építményekre is gondoltam. De ebből nem sok igaz. Marokkóban született magyar–egyiptomi barátom fanyalogva nézett vissza szülővárosára, Rabatra, azt tanácsolta, el ne menjek oda. De Casablancába se. Nincs ott semmi. Csalódás lesz. Így hát tengerparti üdülésre a nem túl régen kiépített Agadírba mentünk. Azért meglátogattuk Marrákest is. Elmentünk egy sivatagi szafarira. Buszoztunk az Antiatlasz mesés hegyei között… Nehogy valami kimaradjon.

Nem különösebben szeretem az óceánokat, vadak, kellemetlenek, hidegek, a hullámok mellbe verők, fürödni nem jó, úszni nem lehet, talán csak az óceáni partok látványa lenyűgöző. Az érintetlen tengerpart Agadír alatt kezdődik, ahová terepjárókkal megyünk. Előtte egy kis kitérő a valódi homokos sivatagba. Ugyan kell egy kicsit keresni a homokdűnéket, de végre megleljük őket. A sivatagban agyagfallal körülvett erődfalvak. Néhol kőrakások: ezek vagy szamárutak jelzőkövei, vagy egyszerűen csak egy forgószél emlékei. (A forgószelek helyére köveket raknak, hogy a gonosz szellemet elűzzék.) A terepjárók nagy erővel vágnak neki a homoknak. Én óvatosabb volnék. Kérdezem a sofőrt, hogy el szoktak-e akadni. Mondja, nem. Néhány perccel később elakadunk. A mögöttünk lévő autók megállnak, a sofőrök együttes erővel szabadítanak ki bennünket. Remek pillanat fotókészítésre a sivatagban. Továbbmegyünk, óvatosan kérdem a sofőrt, előfordult-e, hogy felborult. Mondja, ne kérdezzek ilyet, hiszen elakadni sem szoktak. Akkor mostantól erősen kapaszkodunk. Megállunk egy sivatagos részen, ahol a turistákból élő berber skorpiókkal és kígyókkal mutatványozik. Állítólag be van oltva. Egy kisvárosban a polgármester házában ebédelünk. A polgármester éppen börtönben van, állítólag kislányokkal kereskedett (így mondták, értsük rajta azt, amit akarunk), mindenesetre házában vendéglő működik most, s egy bekeretezett képen éppen a királlyal fog kezet. (Még nyilván a börtön előtt, polgármesterként.) Ebéd (csak járhatnak ide magyarok, magyarul mondják: „nagyon finom csirke”) után egy csodás, vad tengerpartra jutunk. Még vadabb hullámok, turista szinte sehol. Partoldalba vájt barlanglakások a halászoknak, víkendezőknek.

Az egyik legszebb tengerparti város: Esz-Szavíra. Kikötőjében százával horgonyoznak a halászcsónakok, medinája (óvárosa) emberléptékű, sok apró bolttal, sikátorral, büszke művészekkel. Hiába alkudtam egy kék akvarellre, nem engedtek az árából. Otthagytam, sehol nem láttam később ehhez hasonlót. Hiába alkudtam egy berber ábécére, nem engedtek az árából, máig hiányzik az írásjelgyűjteményemből. A kikötőben papír zsebkendőt árul egy arab kisfiú. Ügyes, gondoljuk. Néhány perc múlva sirályok százai vesznek körül bennünket. Valóban ügyes ez az arab kisfiú. A kikötőben éppen halárverés folyik. A halászok kirakják a halakat, amelyre alkudnak a vendéglősök, szállodások. Ilyen helyet később Agadírban is meglátogatunk. Öltönyös, fehér köpenyes emberek járják csapatostul sorra a halrakományokat, és alkudnak a halra. Közben cigarettáznak, telefonálnak, és kicsit megtapossák a halakat. Ha ezt egy HACCP-ellenőr látná, infarktust kapna. Tényleg, hányszor is ettünk már halat?

Minden város más színű. Agadír – fehér. Elsőre csalódás. Allah – király – szülőföld: hirdeti itt is a hegyen kövekkel kirakott, éjjel kivilágított szöveg. Az Agadíri-öböl nyolc kilométer széles, sétára csábító a tengerpartja. A szállodák a tengerre néznek. Az öböl végén testőrök. Ne tovább, itt a király területe kezdődik!
Sétálunk a tengerparton, persze kinn sétál az egész város, családok, kamaszok, fiatalok, felöltözött (és olykor már fürdőruhára is vetkőzött helyi) lányok, vendég és helyi futóbolondok. Alkalmanként egy-egy iskola is itt tartja a tornaóráját. A testedzés fontos, az arab fiúk olykor a feltűnés kedvéért lenyomnak a parton 15–20 fekvőtámaszt. Számoltam, nem többet.
Mintha idősek nem is lennének Marokkóban. Mindenki fiatal. Sok a nőtlen fiú. A házakon rácsok és foncsorozott ablakok, hogy ne lehessen belátni a lányokra-asszonyokra. Állítólag az a mondás járja: „Megnősülni? Ahhoz egy bank kell!” A tengerparti séta egyfajta rítus: na, menjünk ki a partra, nézzük meg a tengert (Tangert, bocsánat, szóvicc), a lányokat-fiúkat, építsünk homoktevét, amelyet lefényképezhetnek egy dirhamért (helyi pénz), bújjunk el a nap elől, vagy éppen ellenkezőleg, feküdjünk ki a napra! A nap vagy iszonyúan erős, és akkor kibírhatatlan, vagy elbújik, akkor hideg van. Rövid időn belül lehet hőgutát kapni és fázni. A napernyő kurrens áru. A második héten már lehet szeretni Agadírt. Hogy később mi van, nem tudom, mert véget ért a szabadság.

Az Atlasz hegyei között Marrákest, a berber fővárost úgy vezették fel, mint egy völgybe szorult települést, amelyben ötven fok is lehet. Ennek a városnak vörös a fő színe. Az ötven fok helyett csak harminc volt. Éppen akkor nem szorult be a hő. Legfőbb látványossága a Kutubia-mecset (Marokkóban a mecsetekbe hitetlenek nem léphetnek be), a Bahia-palota (éppen be volt zárva, de egy hasonlót megnéztünk; túldíszített mozaikok, mór stílus), a Korán-egyetem (itt a legérdekesebb a diákok valóságos „cellája” volt), valamint a bazár- és vásártér, a Dzsemaa-el-Fna tér, ahol mutatványosokat látunk, állítólag Afrika legeredetibb szabadtéri színpada, és persze a világörökség része. Végiggyalogoltunk a bazáron, érdekes, különösen a mesterek, például a kovácsok utcája – a szűk sikátorban kovácsolták a kerítést –, de az arab édességek kínálata is lenyűgöző. A vásártéren sok kígyóbűvölő, jós, hennás, kifőzdés – a legérdekesebbek mégis a „hírszínészek”: állítólag a napi újságot játsszák el itt minden kora este az olvasni nem tudó bámészkodóknak.
Marrákesben majdnem elgázoltak bennünket. Zöld jelzésen mentünk át, amikor a mellékutcából kiforduló, fiatalokkal teli autó teljes gázzal közénk hajtott. Megúsztuk. Másnap hallottuk, hogy egy éve egy magyar turistának nem volt szerencséje. Maradék dirhamját akarta elkölteni, át akart menni az utca másik oldalára, halálra gázolták. A sofőr egy évet kapott. De ezt is csak az idegenvezető tudta meg, a család semmit. Ugyanakkor egy szafarin egy kislány ugrott a terepjáró elé, halálra gázolták. A falu asszonyai azonnal meg akarták lincselni a sofőrt, akit kollégái rögtön kimenekítettek. Nem volt hibás.

Vörös és sárga kőből van a lenyűgöző Antiatlasz hegység. Mintha fecskék rakták volna a hegyoldalakra, hegytetőkre kapaszkodó házakat sárból – közelebb menve persze látható, hogy leginkább agyagból és kőből. A rozsdabarna, okkersárga agyagból épült házak és települések lehetetlenül tapadnak a hegyoldalakra, s csak olykor emelkedik ki egy-egy büszke berber vár.
Az Antiatlasz hegységben szakadékok között vezet a keskeny út az ezer méteren lévő Táfrautba, ahol természetes gigantikus kőképződmények, óriáskavicsok őrzik titkaikat, a múltat.
-
Az ország egyik szimbóluma az arganafa. Marokkó mellett Dél-Mexikóban és a Kanári-szigeteken honos. Bogyóját a kecskék legelik le – a fára is fölmásznak érte –, majd a csonthéjas maradványból készül az olaj, amely például ránctalanítónak kiváló. A legtöbb giccsképárusnál ott van az arganafa a kecskékkel festmény. És a szállodánk neve is ez.
Az Argana hotel egyébként mindenben igyekszik az európai, főleg a francia vendégek kedvében járni. Az animátorok, Bob, Habib és Rasid reggeltől éjjelig szórakoztatnak, felrázzák Argana-dance-szel, kígyó-, fakír-, hastánc- vagy berber show-val a lusta európaiakat. Rendeznek vízbe ugró és víz alatti úszóversenyt, dartsversenyt, közös táncot, gyermekprogramot.

A legszebb órák azok voltak, amikor a szállodából „kicsekkolva” kellett várni az éjszakai indulásra. Kiültünk egy parkba. És csak néztünk. Néztük, ahogy idő eljővén, imádkozni kezdtek az emberek. Néztük, hogy sokan csak úgy ültek. Nem dohányoztak, nem olvastak újságot, nem néztek órát, csak elvoltak. És néhány óra múlva felálltak és továbbmentek.
A nagyvárosok mellett kicsi települések és (megszámlálhatatlan) többmilliónyi vándorló berber. A lakosság fele írástudatlan. Mesélik, egy faluban megkérdezték egy asszonytól, hány éves. Nem tudta. A jelenlegi király, aki Franciaországban járt egyetemre, és négy nyelven beszél, programot indított az írástudatlanság fölszámolására. Az ország részben turizmusa, részben arganaolaja, részben „fehér aranya”, a foszfát, továbbá az Európában dolgozó rokonok révén nem tekinthető szegénynek. Sivatagos részeit vízgyűjtők, zárógátak százai teszik művelhetővé, láttunk autópálya- és további nagy szállodaépítkezéseket. Marokkó láthatóan modernizálódik, s közben tagadhatatlanul magán viseli hagyományainak ezer jegyét. Mondhatnánk: szerencsére, mert ezért lehet szeretni.