Egy forradalmárnő arcképe

2008. 03. 06. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Nem lehet megbocsátani. Nincs is kinek. A hóhér várja az áldozata bocsánatát, miközben ő nem tud megbocsátani az áldozatának – mondja Wittner Mária egykori szabadságharcos a róla készült portréfilmben, amelyet a kommunizmus áldozatai emléknapjának előestéjén mutattak be az Uránia filmszínházban. Sokakat meghökkenthetett a kijelentés, ám igazságtartalmával nincs okunk vitatkozni, napjaink politikai történései hitelesítik azt. A hatalom mintha csak be akarná pótolni a demokrácia nevű társasjátékkal elvesztegetett időket. Az az életút is hitelesíti a keserű mondatokat, ami egy olyan ember mögött áll, aki nyolc hónapot töltött a forradalom leverése után halálraítéltként a siralomházban. Minden más demokratikus országban osztatlan tisztelet övezné még a politikai ellenfelek részéről is Wittner Máriát, akit tizenhárom évre börtönbe zárt a kommunista diktatúra. Mi azonban, csak amolyan félig demokratikus ország vagyunk. Hisz azok, akik foggal-körömmel őrzik a szovjet rezsim kiszolgálásával kivívott kiváltságaikat, a diktatórikus hagyományokhoz is ragaszkodnak, s nem szeretik az egykori forradalmárokat. Aki megnézi Siklósi Beatrix és Matúz Gábor filmjét, tisztában lehet azzal, mivel szolgált rá ez az önkényuralmi rendszereket következetesen elutasító szabadságharcos az előd- és utódpárt kendőzetlen ellenszenvére. A főszereplő ezt úgy indokolja meg a filmben: látja, milyen nehezére esik Lendvai Ildikónak és a többieknek, hogy a parlamenti ülésteremben ott van velük szemben az egyik áldozat, akinek, ha jól működik az elnyomógépezet, már egyáltalán nem kellene sehol sem lennie.
Az alkotók által szerényen forradalmi portrévázlatnak nevezett másfél órás műből egész pontos válaszokat kapunk arra, mik azok a bűnök, amiket a pribékek nem képesek és nem is akarnak megbocsátani. Érdekes módon a filmben nem szereplő történések, illetve a hiányok a legárulkodóbbak. Az ötvenhatos halálraítélt ugyanis szinte alig beszél magáról, illetve saját, az állampárti hatalom által keservessé tett életéről. Azaz beszél, de akkor is csak másokról, a családjáról, fiairól, az elesett, kivégzett barátokról és a felkelésről akar szót ejteni. Láthatóan nincs tudatában ösztönös önzetlenségének, ezért a filmben csak hézagos utalásokból értesülhetünk élete meghatározó mozzanatairól. Mintha egész pályája mások szolgálatával nyert volna értelmet. Hosszan szól azokról, akikkel együtt harcolt a forradalom napjaiban, és saját szerepét inkább kisebbíti. A letartóztatása utáni és a börtönben eltöltött időkből is főként azt eleveníti föl, ami a sorstársakról szól. A film alkotóinak komoly erénye, hogy nem próbálják meg önkényesen terelni a főhős gondolatait, s a látszólag csapongó időrendű szerkesztésből így állnak össze a kis mozaikszemek egész képpé. Wittner Mária minden kis részletre emlékszik, a kihallgatótiszt szavaitól kezdve a kisfogház folyosó- és cellabeosztásáig, ahol a siralomház is volt. Drámai, ahogy ismét átéli azokat a pillanatokat, amikor zárkatársát és egyben legjobb barátnőjét, Katit a vesztőhelyre hurcolják mellőle. Az utolsó kép, ami megmaradt barátnőjéről, hogy a smasszerek két oldalról fogják, ő pedig dacosan felemelt fővel megy mészárosai gyűrűjében. A film főszereplője csak arra emlékszik, amint ököllel verte a cella ajtaját, majd elvesztette eszméletét. Ekkor fogadta meg: amíg él, beszélni fog ezekről a hősökről, akik emberek tudtak maradni akkor is, amikor sztahanovista módon működtek a szocialista halálgyárak. A megsemmisítőüzemek persze nem maguktól dolgoztak, volt arcuk a nagyfőnököknek is. A szabadságharcos először látogatott el az egykori rettegett belügyminisztériumi, majd MSZMP KB épület, a mai Képviselői Irodaház évtizedek óta lezárt alagsori vallatóhelyiségeibe. 2006 óta parlamenti képviselő a Fidesz színeiben, ám bevallotta: máig rossz érzés tölti el, amikor a Fehér Házba szólítja a munkája.
A filmrendezők hónapokig kísérték a szabadsághőst közszerepléseire. Ellátogattak vele az őt kisgyerekkorában nevelő karmelita apácákhoz éppúgy, mint a hatvanas évekbeli zárkatárssal való találkozójára vagy fodrászához, aki a tizenöt évesen halálra ítélt, majd tizennyolc évesen kivégzett Mansfeld Péter testvére. Szerepelnek a filmben azok az ötvenhatos felvételek is, amelyeken a remélt változást ünneplő tömeg október huszonharmadikán még felhőtlenül boldog. Aztán láthatjuk azokat a sokkoló képeket, amelyek a forradalom ötvenéves évfordulójának dicstelen karhatalmi vérbefojtásáról készültek. Mintha csak ugyanazt a sokaságot verték volna szét, amely akkor, fél évszázaddal ezelőtt a pártutasítások ellenére örülni merészelt. Wittner Mária azt mondja: neki az a dolga, hogy rázza a lármafát, és kiszabadítsa az emberek gondolatait abból a torz szemléletből, amelybe egy hazaáruló rendszer mai utódai kényszerítették. A széles körű társadalmi megbecsültségnek örvendő képviselőnő jól teljesíti vállalt feladatát, így a filmcím akár figyelmeztető is lehet: Hóhér, vigyázz!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.