Istenek játéka az emberrel

Különösnek tűnhet, hogy az ember a tömeges halálgyárak korában jutott arra a természettudományos felismerésre, hogy az általa számolt idő abszolút értelemben nem létezik. Az életben mért pillanatok ilyen módon akár azonosak is lehetnének tehát a sírgödörben töltött, talán a feltámadásra váró örök idővel. A holland Hotel Modern társulat Camp (Tábor) című, eredetileg 2005-ben, Rotterdamban bemutatott előadása mintha ezt a képtelenséget idézte volna meg a hét végén Budapesten.

Óriási terepasztal fogadja a közönséget a Trafóban. Vasúti sínek, épületek, barakkok, kerítések. A szín egyszerre idézi a gyermekkori karácsonyok vasutazó, makettes csodáit és azt, amit ábrázol: az auschwitz-birkenaui megsemmisítőtábort. A rendezők ezzel a megoldással zseniálisan megtalálták az utat annak a paradoxonnak a kifejezéséhez, amit máig nem sikerült feldolgoznia a kollektív emberi elmének, s így sikeresen el tudták kerülni a témához kapcsolódó, sajnos nagyon gyakran előforduló holokausztközhelyeket. Szerencsére, mert ebben az esetben általában a szirupos, kommersz művészkedés ártalmasabbnak tűnik a közönséges antiszemitizmusnál is, és könnyen a szenvedés, az áldozat deszakralizálásához vezethet. Az előadás első perceiben egy rabbábu takarít az udvaron, hogy emberi maradványokat, azt csak sejtetni engedi a dramaturgia, közben ugyanis egy újabb kivégzés előkészületei folynak. A direkt, erőltetett cselekmény hiánya teszi hatásossá a „maga természetességében” előadott pusztulássorozatot. A jelenetek nemcsak a liliputi színen követhetők, hanem egy minikamera segítségével mintha fekete-fehér dokumentumfilmek töredékeit követnénk, mindent láthatunk a kivetítőn is. A lágervilágról fennmaradt eredetileg titkosított német mozgóképek látványának hangulata kavaroghat bennünk, amelyet zörejekkel, a kísérleti filmekből jól ismert hangeffektekkel, katonazenével tett erősebbé a társulat. A kezdő náci indulót egy vonat fülsértő megérkezése követi: a rámpára befutott az új emberszállítmány. A háttérben az egyik fogoly ácsmunkát végez békésen: épül az új gázkamra.
Egyszerre több szereplő bukkan fel, az Appelplatzon talán több százan is állnak. A fehér, nagy vonalakban kidolgozott arcok mégis különbözők, mintha Csin Si-Huang-ti, a híres ókori kínai császár sírját őrző, pár évtizede feltárt, különböző tekintetű agyagkatonáit látnánk. A tábor lakói, de maguk a rabtartók is nagyrészt nyitott szájúak, mint a halottak, szemgödrük a csontvázakhoz hasonló. Mintha az önmagából kizökkent, a tudat hanyatlásával szűnni kényszerülő idő relativizálná az életben létet, annak racionálisan meghatározható tartamát. Hozzágondolva a világegyetemben másként múló órák elméletét Hajnóczy Péter egy drámájának az ikerparadoxont idéző sorai jutnak eszünkbe: „Mi már nem élünk! Netán nem is éltünk soha, avagy halva éltünk egykor, és nagyon régen meghaltunk már?” Ennek az ideának rendkívül eredeti módon való összekapcsolása a holokauszttal, a „terepasztalon” lezajló események hiteles morbidsága adja azt a belső erőt, amely az előadás mintegy természetes kísérője.
Talán még hatásosabb lenne, ha gyerekek tologatnák a bábukat, érzékeltetve azt a nem felejthető változást, amit a XX. század ipari hullagyártása okozhatott az emberi tudat felszínén. Így a rabruhára emlékeztető szürke öltözékekbe bújt rendezőket láthatjuk, akik az istenekhez hasonlóan a figurákkal való játékkal, lélekkel és szellemmel teszik élővé saját teremtésüket.
(Camp. Rendező-szereplő: Pauline Kalker, Herman Helle, Arléne Hoornweg. Trafó, február 21.)