De ha figyelmesen elolvassuk művét, rádöbbenünk, hogy „válasz” alatt egyáltalán nem saját reflexióját érti. Nem ő válaszol, kinek is válaszolna. A bibliaírónak? Mi dolga lenne azzal, aki, ha nem is egy parlamenti gyorsíró értelmében, de mégis inkább csak lejegyzője a kinyilatkoztatásnak – bár kevés szövegen érződik ennyire az individuális nyelvi, esztétikai teljesítmény, mint éppen a Jób könyvén.
Hogy Jóbnak lenne címezve a válasz, az föl sem merülhet. Akkor hát magának a Teremtőnek? Bár Jungnak igen markáns véleménye van az ószövetségi Istenről, ragyogó stílusban ki is fejti nekünk, de odáig mégsem jut el, hogy modern kori Jóbként neki címezné a mondandóját.
Jung nagy érdeme az, hogy a modern emberről éppen azt mondja el, ami nem modern benne. Azt, hogy bizonyos értelemben, az ő kifejezésével a „kollektív tudattalan” révén, ha éppenséggel nem is szokásainktól, szertartásainktól függetlenül, de mégsem azoktól determináltan többé-kevésbé mindnyájan vallásosak vagyunk. Jung archetípus-elmélete hozzásegít annak megértéséhez, hogy vallásosságunk emberi lényegünknél fogva része a kollektív tudattalannak. Kiszabadítja gondolkodásunkat a mindig féloldalas racionalitásból.
Amikor álmainkat akarjuk megfejteni, amikor félelmeinktől menekülünk, amikor jeleket keresünk egy döntés meghozatala előtt, amikor a sötétségből, sötétségeinkből a fénybe vágyunk, gyakran a kollektív tudattalanból nőnek ki cselekedeteink. Jung a vallás nagy alakjaiban és a bibliai történetekben megmutatja azokat az archetípusokat, archetipikus eseményeket, amelyek az emberiség történetét megformálták, amelyek ismétlődnek és a kollektív tudattalanban mélyen benne vannak. Jelen vannak az álmainkban, érzéseinkben, igényeinkben és kötődéseinkben, jelen vannak az „irracionális”-ban, amely tartomány nem értéktelenebb és nem érdektelenebb a „racionális” tartományánál, és ugyanúgy meghatározza lényünket, életünket, cselekvéseinket. (Sok nagyon is racionális elme jött erre rá életének érettebb éveiben, többek között Arthur Koestler is.)
A Biblia olvasása révén sok mindent megértünk és megérzünk ebből a kollektív tudattalanból. Jungot nem véletlenül érdekelte olyan mélyen éppen a Jób könyve. Bebizonyítja, hogy az emberiség tudatának történetében sorsdöntően fontos állomás volt Jób és Isten nagy mérkőzése. Az emberi közösség történetének szempontjából így határozza meg ezt az időszakot: „az emberek úgy érzik, ki vannak szolgáltatva Jahve önkényének, szükségük lenne a bölcsességre, nem így érez viszont Jahve, akinek útját eddig nem állta más, csak az emberek semmi volta”.
*
Egy helyütt elejtvén, hogy teológiai tudása nem megfelelő, megindokolja, miért marad a valláspszichológus fedezékében. Igen jó pozíció ez neki, mert miközben alkalmat teremt arra, hogy az ószövetségi történet elemzésével Jób könyvének szereplőiben megmutassa a különböző személyiségtípusokat, néhány kérdést finoman elkerül. Például Jób erkölcsi fölmagasodásának kérdését, amelyre még visszatérünk.
Mindenekelőtt az érdekli, hogy miért olyan fontos állomás az emberi tudat változástörténetében Jób drámája. Mi történik ebben a grandiózus dialógusban, ebben a pszichodrámában, ahol Jób minden kérdését isteni pontossággal fogalmazza meg, Jahve viszont emberi elnagyoltsággal válaszol?
Könyvének címében Jung tehát az egyistenhit fejlődéstörténetében rejlő válaszra gondol. Arra, hogy Jób könyvében olyan, korábban föl sem merült kérdések fogalmazódnak meg hitről, harcról és az emberi létezés értelméről, amelyekre a válasz a Jób-dráma után – és következtében – csak lassan érlelődik, és sokkal később érkezik meg. Arra a válaszra gondol, amelyet a haragvó, dinamikus, igazságtalan és végül válaszadásra képtelen ószövetségi Jahve után majd Jézus testesít meg. Eszerint Jób könyve egyfajta sürgetés, hogy változzék meg végre az Isten. Legyen emberibb, empatikusabb! Érezzen együtt a szenvedővel, lássa be, hogy az ember, akit teremtett, fölnőtt, sorsát formálja Isten alkotótársaként, és ezáltal a Teremtő szemvonalában van!
Sokan gondolják – Jung is efelé hajlik –, hogy Jahve és Jób hatalmas párbeszédéből nem Jób az, aki erkölcsileg megfogyatkozottan kerül ki. Ez is bizonyítja fő tételét, miszerint az emberiség a Jób könyvének keletkezése idején már egy „korrigált istenképre”, az emberi szenvedésre fogékonyabb Istenre vágyott. A Jóbbal történtek után, írja Jung, „súlyos következményekkel járó döntés születik. Jahve felülemelkedik korábbi primitív tudatállapotán, amenynyiben közvetve elismeri, hogy Jób, az ember morálisan fölötte áll… Jahve kénytelen emberré lenni, mert az emberrel szemben követett el igazságtalanságot… S mert teremtménye megelőzte, neki magának is meg kell újulnia.”
Ez a megújulás majd csak az Újszövetségben történik meg, és eszerint a Jób könyvére adott „válasz”: maga a kereszténység. Jung még azt is megkockáztatja, hogy a miatyánkban az a sor, hogy „ne vígy minket a kísértésbe”, Jézus részéről valójában a Jóbot próbára tevő, a Jóbot porba sújtó Istenre utal vissza, arra, aki nem átall játszani az istenfélő emberrel, s próbára tenni, „kísértésbe vinni” – mintegy passzióból. (Érvényes itt a szónak mindhárom jelentése: szenvedély, szenvedéstörténet, szórakozás.) A vallásfilozófus szellemes megállapítása szerint: „Krisztus célszerűnek tartja Atyját az imában emlékeztetni korábbi emberrontó hajlandóságaira.”
De mielőtt teljesen elfogadnánk Jung elméletét arról, hogy az emberiség egy bizonyos tudatállapoti szinten képtelen volt tovább mélyről jövően tisztelni egy „emberrontó” Istent, tegyünk föl még néhány kérdést. Fogadjuk el Jung tételeit: hogy az emberiségnek valóban megváltoztak az igényei, s hogy éppen a Jóbbal folytatott grandiózus párbeszéd tanulságainak levonása és megemésztése után az isteni evolúcióban törvényszerűen meg kell jelennie előbb-utóbb egy másfajta erőnek, másfajta – megváltói – lényegnek.
De honnan lehet azt bizonyosan tudni, hogy Isten éppen attól lesz igazságosabb, hogy közelebb kerül az emberekhez? S ha egy ilyen Isten tényleg igazságosabb, akkor az Isten fia miért nem lép a helyébe? Profán kérdéssel: miért nem örököl meg Jézus mindent, beleértve minket is? Nem jobb helyen lennénk nála, ha már egyszer úgyis föltámadott? Miért nem ő a Mindenható? Miért van szükség az emberiség történetének egy pontján egy megújult Istenre is – aki kezd igazságosabb lenni a korábbiakhoz képest – és egyúttal egy, a fiában megjelenő Isten-korrekcióra is, azaz a Megváltóra? Nincsen eltúlozva ez az égi munkamegosztás? És legfőképpen: mitől olyan biztos benne Jung, hogy a Jóbbal dialógust folytató, a teremtéstől, „önnön dinamizmusától” megittasodott Isten igazi válasza nem éppen a választalansága-e?
És ettől a ponttól válik érdekessé az a kérdés, hogy Jób tényleg fölmagasodik-e morálisan, vagy netán valami másról van szó.
Félreértés ne essék: Jóbé minden szimpátiánk. Ami vele történt, az égre kiált. Gondoljuk végig: élete példaszerű. Dolgos, gazdagsága mögött munka, törődés és felelősségérzet van, családja, háza népe szereti őt. Rendbe tette és rendben is tartotta a rá bízott világdarabot, amikor Istennek tetsző életet szabott ki magának. Fölépítette az életét. Neki nem kellett kérlelnie az Istent, mint a tizenhét éves József Attilának: „ajándékozz meg önmagammal”. Jób önmaga volt. Istenfélelmét nem a könnyen haragvó Jahve hatalmától való rettegés motiválta, hanem a megítéltetésről való csöndes tudás. Jób azért volt istenfélő, mert volt ereje mércét állítani maga elé.
Mit tudunk ezzel szemben Jahvéról, az Ószövetség haragvó Istenéről elmondani? Nem sok jót. Hát nem éppen úgy viselkedik – Einstein bocsássa meg nekünk! –, mint egy szerencsejátékos? Sorsokkal rulettezik! Miért éppen Jóbbal kísérletez? Hát miféle Isten az, aki hagyja, hogy fülébe duruzsoljon a sátán, meghallgatja őt ahelyett, hogy elzavarná, amikor azt mondja neki: tedd próbára Jóbot. „Ok nélkül féli-é Jób az Istent? …bocsássad csak rá a te kezedet, verd meg mindazt, ami az övé, avagy nem átkoz-é meg szemtől szembe téged?” (Jób 1,9-11)
Jób a fejét fölemelő ember. Aki nem porszem. Ha Jóbra gondolunk, nem az jut eszünkbe, hogy az ember akkor a legerősebb, ha térdel. Jóbról úgy gondoljuk: az ember akkor a legerősebb, ha föláll. Ha fölemeli a fejét, és fölemeli a szavát. Ha kérdez. Ha eltérített sorsáról kérdéseket tud megfogalmazni. A Jób-alkatú ember nem fűszál! Nem tud, nem is akar elhajolni!
Akkor hát ebből Isten számára az következik, hogy derékba kell törni az ilyen ember életét?!
Valószínűleg az eddigieknél értelmesebb kérdéseket tudnánk megfogalmazni, ha nem abból indulnánk ki, hogy Jóbnak mi a bűne.
Hanem abból, hogy Istennek mi a szándéka.
A saját sorsát mérlegelni tudó Jób a hálaadáson, az elfogadáson túllépett ember. Említettük: ő nem azért él istenfélő életet, mert tart Istentől, hanem mert a rend a mértéke az életének. Istennel azért kerül perbe, mert a lelke mélyén majdnem olyan sokra tartja magát aktív életéért, mint Istent. „Ki az, a ki perelhetne velem? Ha most hallgatnom kellene, úgy kimúlnék.” (Jób 13,19) Sorscsapásait elszenvedvén Jób ég és föld hatalmi hierarchiája ellen lázad. Lerángatja az egeket? Lehet. De fölemeli a földet. „A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé. Hatalmaskodol rajta szüntelen.” (Jób 14,19-20)
Jób tudja a saját értékeit. Akárki nem képes dialógusra kényszeríteni Istent. Így kétségtelenül veszélyes mértékben emelkedik a Mindenható mellé. „Imé, előterjesztem ügyemet, tudom, hogy nékem lesz igazam” – mondja. Biztos önmagában. De csak addig, amíg a porba nem tiporják. Ám Jób porosan, véresen, fekélyes testtel, mindenét elvesztve is fölemeli a fejét. Mintha azt mondaná Istennek: nemcsak te teremtettél engem, én is naponta újrateremtettelek téged az életemmel!
Hogy Jahve a sátánt meghallgatva beleegyezett hű szolgája, Jób életének tönkretételébe, az a Jób könyvének nem vég-, hanem kiindulópontja.
Nagy a csábítása annak, hogy igazságérzetünktől vezérelve kijelentsük: nem Jób az, aki megkísérthető, hanem ez a bőrébe nem férő ószövetségi Isten. Hiszen ő engedett a sátán sugallatának, nem igaz?
Bizony nehéz megértenünk, Isten miért engedi, hogy a Rossz elbitorolja Jób életét. Hogy semmi perc alatt lerombolja házát, elvegye gyerekeit. Feleségét, barátait ellene fordítja, és a tetejébe még betegségekkel is sújtja.
S valamiért mégsem az történik, hogy Isten a megalázott, veszteségekkel megtiport ember fölé hajolva azt kérdezné: na, te emberi féreg, hiszel még bennem? Hová lenne mindenhatósága, ha csak enynyit kérdezne?
A pszichodráma egy másik síkon zajlik. Ám jegyezzünk meg egy nagyon fontos momentumot: Jób törhetetlensége nem frusztrálja Istent annyira, mint azt Jung föltételezi. Isten a Jób általi frusztráltságában is marad az, aki. Hiába vannak Jóbnak jobb kérdései, kettejük közül Jób lesz az, aki elveszíti az énjét. Vagyis bár egyikük sem kerül ki sértetlenül a mérkőzésből, Jób húzza a rövidebbet. Jób legnagyobb büntetése: az én elvesztése.
Jung szerint a morális deficittel küzdő Jahve „az állhatatos emberbe ütközik, aki mindaddig kitart igaza mellett, amíg csak a kíméletlen hatalom meghátrálásra nem kényszeríti”. Bűbájos, politikusoknak való magyarázat. Egy dolog mintha elkerülné Jung figyelmét. Mégpedig, hogy nem állhat erkölcsileg magasabban Istennél az, aki éndeficittel küzd. És ezzel az állítással még mindig megmaradtunk a Jung által vázolt lélektani koordináta-rendszerben, orrunkat sem dugtuk a teológiába.
Vegyük észre: nemcsak Jung, mások is – nem ok nélkül – nagyon sokra tartják, nagyon megemelik Jóbot, aki az irodalomban, a filmművészetben is örökzöld téma. Hiszen ő az embert ért méltánytalanságok elleni lázadás nagy paradigmája. Még Ady istenes versei is néha Jób hangján szólnak. De József Attila lázadó Krisztusában is ott visszhangzik a Jób-alkatú ember örök kérdezősködése. Valamiről azonban a Jóbot erkölcsi magaslatra emelők mégis megfeledkeznek, ami pedig szövegszerűen is benne van a Jób könyvében. Arról van szó, hogy Jób és Isten, ha egymás mellé emelkednek is (azaz Isten lesüllyed kicsit, Jób meg a szenvedésben ugyanennyit megemelkedik), mégsem lesznek soha egyenlők. Igen tetszetős az érvelés, amely szerint Jób morálisan fölötte állna Jahvénak – ám nagy kérdés, hogy hordozhatja-e az erkölcsöt énvesztéses individuum. Ha igazságtalanság érte, erkölcsi szimpátiánk lehet az övé, de ettől ő csak akkor erősödne meg, ha visszakapná énjével teljes személyiségét. Miféle erkölcsi magaslaton lehet az, aki csak önmagáért perel? Hogyan is szólhatna másokért, amikor még önmagát sem találja? Morális magaslat? Nem inkább csak egy buckán ágaskodik az Istennel szemben?
Jób énvesztése az őt ért csapások közt talán nem a legfájóbb, de a legsúlyosabb, amit el kell viselnie. Hogy nem tud cselekedni. Ez egyúttal azt jelenti: az ő fölemeléséért csak más képviselheti az igazságot: az, aki őt fölemelni képes. Jób elég okos ahhoz, hogy ezzel tisztában legyen. Ezért emlegeti időnek előtte a megváltást. „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom fölött megáll.” (Jób 19,25) És bár Jób története folytatódik, drámájának ott van vége, ahol a megváltóról nyilatkozik. Ahol belenyugszik, hogy hiába volt okos, szép, jó, erős, gazdag és tehetséges, mert mindez semmivé lehet, és neki, ha életben akar maradni, megváltóra van szüksége.
A történet modern kori kulcsa tehát az, hogy Jahve Jóbnak nem egyszerűen a javait, a gyerekeit, a háza népét, az egészségét veszejti el, hanem a sátán sugallatára Jób személyisége ellen intéz frontális támadást. Személyiségének széthullt romjain Jób megindítóan üzenget Istennek. Ne vonjuk meg tőle tiszteletünket, kell lélekerő ahhoz, hogy beismerjük: mindaz, ami tegnap még mi voltunk, ma nem létezik. Térdig járunk vagy letérdelünk-e személyiségünk törmelékeiben, majdnem mindegy.
Jóbnak, aki hatalmas lélek, van ereje beismerni, hogy elveszítette énjét az őt ért csapásokban. De tényleg morális felsőbbrendűség lenne az, hogy ő Jóbként nincs többé?
Lássuk, mit is mond erről az énvesztésről ő maga: „Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám veted szemed, de már nem vagyok!” (Jób 7,8) Néhány szakasszal odébb megismétlődik a panasz: „Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.” (Jób 7,21) Mit széplelkűsködünk, miért ruházzuk föl Jóbot éppen azzal, aminek többé nincsen birtokában? Jób nagyon is okos, barátainak csekély ítélőképességéről nemegyszer szinte gúnyolódva beszél: hiányolja következetességüket, empátiájukat, hiányolja a dolgok megértéséhez szükséges képességeiket, sőt az Istennel szembeni bátorságukat is! Ne tartsuk emiatt Jóbot nagyképűnek – egyszerűen tisztában volt a saját értékeivel, intellektusával, ítélőképességével. Éppen ezért lehet számunkra nagyon is fontos az, hogy hová jut önmaga megítélésében. Hogy bizony múlt időben jelenti ki magáról: „Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim… amely fül hallott, boldognak mondott engem, és amely szem látott, bizonyságot tett énfelőlem… Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.” (Jób 29,5-14) Ismét megjelenik ugyanaz a motívum: Jób az igazsággal az őt ért csapás után már megváltozott viszonyban van. Személyes igazságát csak ebben az énvesztéses állapotban tudja képviselni, annak az embernek a kiszolgáltatottságával, akinek autonómiáját kétségbe vonták. Az igazság immár Jób és az Isten között lebeg, valahol félúton dialógusuk terében. Az igazságot Isten eleresztette. Jób pedig erőtlenné lett ahhoz, hogy az igazságot megragadja. Vállaira nem borul rá többé az ítélet palástja.
A Biblia nagy pszichodrámájának, a Jób könyvének további szereplői sem érdektelenek. Fölvonulnak szemünk előtt Jób empátiahiányos barátai (Bildád, Czófár, Elifáz), akik pedagógiai eszmefuttatásokat tartanak Jóbnak a hibáiról. Jób úgy rázza le szavaikat, mint kutya a vizet. Ekkor előretör a fiatal, magabiztos, Istennel közvetlen viszonyt ápoló Elihu. Ő lesz az, aki rá tud kérdezni a lényegre, gyakorlatilag előkészíti a terepet Jób megtörésére. Nyíltan fölteszi a kérdések kérdését Jóbnak: „Azt gondolod-é igaznak, ha így szólsz: Az én igazságom nagyobb, mint Istené?” Míg a barátok leginkább Isten hatalmáról és a tekintélytiszteletről tartottak előadást Jóbnak – holott egy lázadónak a hatalomról beszélni csak olaj a tűzre –, Elihu intelligensen átnyergel a teremtés nagyságának témájára. Hogy meggyőzte-e Jóbot, azt nem tudjuk, mindenesetre elbizonytalanította.
Még ha a Jób könyvének különböző részei nem egy időben keletkeztek, akkor is el kell gondolkodnunk azon, hogy a befejező részben a Jóbot helyreigazító Jahve érvei egyre erősebben a teremtésre korlátozódnak. Van abban valami őrületes, hogy Isten legfőbb érve önmaga mellett a behemót, azaz a víziló és a leviatán, vagyis a krokodil testének, mozgásának elragadtatott leírásában csúcsosodik ki. Istennek ekkor már esze ágában sincs holmi igazságról beszélni. Isten a teremtett világ fantasztikumáról beszél.
Jób énvesztése tehát az ember felől nézve hatalmas vihar, kiáltó szüksége a Megváltónak, de a teremtés szempontjából nem különös esemény. Nem történt semmi rendkívüli: egy ember elvesztette a személyiségét. Isten majd összeabroncsozza valahogy. Ad neki másik házat, másik feleséget, más gyerekeket. Gazdag lesz ismét, száznegyven évig él, tisztelni fogják az emberek.
Csak egyes-egyedül Jób tudja azt, hogy amikor Isten megtörte, neki akkor bevégeztetett. Jöhet még ilyen-olyan reneszánsz, de ez a lényegen nem változtat. Hogy is mondta? „Ha keresel engem, nem leszek.”
A Biblia egyik legmegrázóbb, legszomorúbb, leggyönyörűbb története a Jób könyve.
Grand Canyon
Grand Canyon: Brutális erdőtűz pusztít + videók
