A sikeres taktikus. Bernhard Vogel Göttingában 1932-ben született, s a müncheni Maximilians gimnáziumban érettségizett. Biológusprofesszor édesapja és római katolikus segélyszervezeteket támogató édesanyja elképzeléseivel ellentétben nem jogot tanult, a bajor főváros és Heidelberg egyetemén politológiával, történelemmel, szociológiával és közgazdasággal foglalkozott. Aktív politikai pályafutása során tartományi kormányfő, s harminc esztendőn keresztül tagja volt a Német Kereszténydemokrata Unió szövetségi elnökségének. Sikeres taktikus Türingiában a nyugati és keleti CDU-tagok között kezdetben fennálló ellentétek elsimításánál. Lakhelye, a Rajna-vidék–Pfalzhoz tartozó Speyer városának díszpolgára, a jó borok és szivarok barátja.
Önt rendre mint a német politikai élet legvidámabban mosolygó tagját tartják nyilván. Természetéből adódik e derűs hangulat, vagy politikai meggondolásból kifejlesztett tulajdonság?
– Szívesen nevetek, de csak akkor, ha erre valóban okom van. Meggyőződésem viszont, hogy alkalomadtán még a politikában is található olyan örvendetes jelenség, amely megnevettet.
– Hosszú pályafutása során voltak olyan pillanatok, amikor arcára fagyott a mosoly?
– Természetesen. Például 1988 nyarán, amikor a ramsteini amerikai támaszponton megrendezett légi bemutatón három összecsapódott repülőgép zuhant a tömegbe, és a tragédia majdnem száz halálos áldozatot követelt. Vagy évekkel később, amikor az egyik erfurti gimnáziumban egy hajdani diák tizenhat személyt agyonlőtt, majd öngyilkosságot követett el. Saját politikai életemben pedig akkor, amikor ismételten a rajna–pfalzi CDU elnöki tisztére pályáztam, és nem kaptam meg a szükséges többséget.
– Az egyetemi évek után előbb a politikai tudományok kutatására készült, majd meggondolta magát, és átpártolt az aktív politikusokhoz. Mi késztette erre az elhatározásra?
– Doktorrá avatásom után meghívtak a Heidelbergi Egyetemre, ami komoly megtiszteltetést jelentett. Már habilitálni készültem, amikor egy fiatal autószerelő rábeszélt, lépjek be a heidelbergi városi tanácsba. Ez volt az első, akkor még társadalmi munkában végzett politikai feladatvállalásom, ebből fejlődött ki azután képviselői megbízatásom a parlamentben, kultuszminiszteri kinevezésem Rajna-vidék–Pfalz tartományi kormányában, végül Helmut Kohl utódjaként lettem tartományi miniszterelnök.
– Karrierje a kereszténydemokraták „fekete” mezében emelkedett, míg ezzel párhuzamosan bátyja a „vörös” szociáldemokratákat választotta. Merőben ellentétes politikai konstelláció…
– Családunk komoly érdeklődést tanúsított a politika, ezen belül is a szociálpolitika iránt. Ez adta meg a végső lökést mindkettőnknek. A világháború után hadifogságból hazatért, hét évvel idősebb bátyámat a szociáldemokraták karizmatikus elnöke, Kurt Schumacher ragadta magával. Engem, a jóval fiatalabb testvért, az NSZK első – kereszténydemokrata – kancellárja, Konrad Adenauer és mindenekelőtt az ő külpolitikája vonzott, ennek megfelelően szegődtem a CDU-hoz. Kezdetben egyikünk sem gondolt arra, hogy egész életét a politikában fogja eltölteni, ez csak lépésről lépésre alakult így.
– A közösen írt könyvüket egyik kritikusa a demokratikus politikai kultúra demonstrációjának nevezte.
– Találó mondat! Egy biztos, nem a berlini nagykoalíció támogatását tartottuk szem előtt. Ellentétes nézeteinket és véleményünket nem tagadtuk. De egyetértettünk például az alkotmányról, az euró bevezetéséről és az EU fejlődéséről közösen írt fejezetekben.
– Valós az a híresztelés, hogy egykor bátyja anyagilag honorálta, ha öccse lelkiismeretesen elkészítette a házi feladatokat?
– Ez így azért túlzás, zsebpénzem szerény feljavítása azonban megfelelt a valóságnak.
– A múlt század nyolcvanas éveiben az SPD hajlott arra, hogy elismerje a két német állam létét, a CDU viszont vehemensen kiállt az újraegyesítés mellett. Lelkiismereti kérdés volt ez a Vogel testvérek számára is?
– Az SPD, amelyben a bátyámnak komoly súlya volt, valóban dialógust keresett és talált is az NDK egységpártjával. Ezt elhibázott lépésnek tartottam, és nem értettem egyet vele.
– Mint előzőleg már említette, 1988-ban a tartományi CDU elhatározta, Rajna-vidék–Pfalzban – az ön akaratával ellentétben – szétválasztja a pártelnöki és a miniszterelnöki hivatalt. E politikai vereség hatására ön „Isten óvja Rajna-vidék–Pfalzot!” felkiáltással lemondott. Ennyire fontos volt, hogy a két megbízatás egy kézben legyen?
– Ez természetesen nem előírás. Ha azonban az a személy, aki a két hivatalt kézben tartja, nem bírja többé a párt támogatását mint elnök, akkor a kormány vezetéséről is le kell mondania. Ha ugyanis nem élvezi pártja bizalmát, akkor miként számíthatna a választópolgárokéra?
– Vonatkozik megítélése a szövetségi CDU-ra is?
– Ha a két hivatal ugyanazon személy – jelenleg Angela Merkel – birtokában van, akkor az egyik elvesztése a másikra is következménnyel kell hogy járjon.
– Mi a véleménye az agglegény Bernhard Vogelnek az első női kancellárról?
– Örülök annak, hogy nő került a köztársaság legfontosabb politikai pozíciójába. Egyben utalni szeretnék arra, hogy Angela Merkel nem azért lett kancellár, mert nő, hanem azért, mert érti a mesterségét. A nők politikai emancipációja ma már nem jelent vitatémát. A szakképzettség, a felkészültség a döntő. Addig azonban, amíg számszerűen is egyenlőség alakul ki a női és férfi politikusok között, még hosszú idő fog eltelni.
– A német politikában csúcstartónak számít. Először azért, mert egy testvérpár még soha nem töltött be olyan hosszú időn keresztül fontos hivatalokat, mint ön és a bátyja. Másodszor pedig azért, mert Bernhard Vogel az egyetlen olyan politikus, aki két tartományban is – Rajna-vidék–Pfalzban, majd Türingiában – miniszterelnöki feladatot kapott. Állítólag csak hosszas rábeszélés után.
– Németországban sajnos feltűnően ritka, hogy két testvér két különböző párthoz kötődik, ezt én nagyon sajnálom. Annak örülnék, ha a Vogel-kettős nem kivételnek számítana. A kétszeri miniszterelnöki megbízatás nem az én érdemem, hanem az NDK összeomlását követő különleges politikai helyzet eredménye. Ismétlésre így nem kerül többé sor. Engem pedig nem rábeszéltek, hanem meggyőztek arról, hogy Türingiának szüksége van megfelelő tapasztalatokkal rendelkező politikai irányítóra.
– A keleti tartományokban a mindent jobban tudó wessik nem örvendtek közszeretetnek. Önt hogy fogadták?
– Egyetlen alkalommal sem ért szemrehányás azért, mert nyugatról jöttem. Az viszont igaz, hogy az onnan érkezettek között valóban voltak fekete bárányok is. Olyanok, akik nem segítő hajlammal érkeztek, hanem azzal a meggyőződéssel, hogy ők mindent jobban tudnak. Ezek csak kárt okoztak az újraegyesítés eszméjének.
– Türingiában az 1999-es választás során a CDU a szavazatok 51 százalékát szerezte meg, tehát abszolút többséghez jutott. A nyugati politikai stílus győzelme volt ez az NDK-örökség felett?
– Semmiképpen. Az ellenzéki SPD vezetése éppen úgy nyugati kézben volt, mint rajtam keresztül a CDU. Döntőnek bizonyultak a tartalmai tervek, miként alakuljon Türingia jövője.
– Az ország oly ellentétes részeiben gyűjtött tapasztalatai alapján milyen helyes, azaz helytelen döntéseket hozott az újraegyesítés folytán az akkori, Helmut Kohl irányította szövetségi kormány?
– A meglepetés erejével tört ránk az újraegyesítés. Még azokra is, akik mindig bíztak benne. Nem számítottunk rá, hogy máról holnapra bekövetkezik. Gyors döntésekre és tettekre volt szükség. Aki pedig gyorsan cselekszik, az hibákat is elkövet. De jobb tíz határozat során nyolc jó és két hibás döntést hozni, mint egyetlenegyet sem. Amennyiben a felkészülésre legalább öt év állt volna rendelkezésünkre, valószínűleg sok mindent másképp csináltunk volna.
– Kemény, majdhogynem durva, provokáló szócsaták jellemezték a közelmúltban lezajlott hesseni és alsó-szászországi választások kampányát. Veszély fenyegeti az ápolt politikai vitakultúrát Németországban?
– Nem. Ha a választási harcban el is hangzanak éles hangú rikoltozások, amelyek nekem nem tetszenek, azokat nem szabad túldimenzionálni. A mandátumokért, a vezetői felelősségért folytatott izzó küzdelem hangvételétől nem várható el egy leánynevelde stílusa.
– Tavaly egyesült a hajdani keletnémet egységpárt utódszervezete, a szocialista „ossi” PDS a nyugati tartományokban létrehozott „wessi” WASG-vel (Munka és Szociális Igazságosság Választási Alternatívája). A fúzióval megalakult Baloldali Párt azóta figyelemre- méltóan előretört. Ez azt jelenti, hogy érzékeny átalakulás előtt áll az eddigi pártstruktúra?
– Szerintem eleve téves fúzióról beszélni. A WASG csak gyermekcipőkben járt, és ugródeszkát jelentett a kommunista örökös PDS-nek a nyugati terjeszkedésre. A Baloldali Párt bejutott ugyan a szövetségi és további három tartományi parlamentbe, de hogy a pártrendszer átrendeződését hozza-e magával, az csak az előttünk álló négy-öt esztendőben dől el.
– Befejezésül engedjen meg egy történelmi kérdést. Hetvenöt esztendővel ezelőtt nevezték ki azt az Adolf Hitlert birodalmi kancellárnak, aki katasztrófát hozott nemcsak a németekre, hanem az egész világra. Ön tizenhárom éves volt, amikor véget ért a második világháború. A nemzetiszocialisták tettei azóta foglalkoztatják a közvéleményt. Lezárható a német történelemnek e fejezete, vagy a felnövekvő korosztályoknak is örök témát jelentenek majd az ősök bűnei?
– Boldog vagyok, hogy Németország nem fojtotta el a nemzetiszocialista időszak tetteit, hogy intenzíven foglalkozunk a náci rendszerrel. Más országoknak is csak azt a jó tanácsot adhatom, hogy ugyancsak dolgozzák fel a történelmüket. Hitler bűncselekményei, a nemzetiszocialisták tettei olyanynyira szörnyűek, hogy a témát nem lehet végleg lezárni és elfeledni. Természetesen a soron következő generációk másként foglalkoznak majd ezzel, mint mi, mert szerencsére nem rendelkeznek az erőszakrendszerben szerzett személyes tapasztalatokkal. Remélem, hogy a nemzetiszocializmussal kapcsolatos ismeretek akár száz esztendő elteltével is a világ minden táján elrettentő figyelmeztetésül szolgálnak a diktatúrákkal szemben, és elkötelezettséget jelentenek az életképes, vitális demokráciák támogatására.
