Kivezetés az újságolvasásból (8.)

„A sajtóban a köznapok lehetőségein túl
nyújtsunk feledkezést és megtisztulást,
révületet és lelkesedést.”

MEGTISZTELŐ – ZAVARBA EJTŐ – TELJESÍTHETETLEN
– Kéréssel fordult hozzám Dér Katalin: írjak pár sort a Mária rádió első könyvének hátlapjára, a nyolc hónapon át heti rendszerességgel megjelenő-elhangzott sorozatáról.

MAXIMUM ANNYIT TEHETEK
jelenlegi érzékenységi-érzéketlenségi szintemen, hogy ide idézem idézőjel nélkül a szerzőnél ihletettebben megfogalmazhatatlan sorokat, mentegetve magam, mint egy mai kódexmásoló, Pilinszkyvel: Írnok, akkor talán nem jártál itt hiába.

A TALÁLKOZÁSOKIG – UGYANIS – EL KELL JUTNI
De hogy megérdemlem én ezt – erősen kétlem. Talán kezdem felfogni a leírtakat, és talán az én szűrőmön keresztül engedett sorok másokban is hasonló katarzist váltanak ki. Mert – bár „tételesen” igyekszem betartani a katolikus egyház szertartásait-parancsait – mégis minden „hittérítés” nélkül ajánlom nyugodt szívvel minden „jóakaratú embernek”, hiszen:

A ZSOLTÁROK KÖNYVE NEMCSAK A KERESZTÉNY EGYHÁZ IMAKÖNYVE,
hanem a kereszténység és a zsidóság közös imakincse mind a mai napig, hiszen a benne foglalt imákat Isten a maga egész, Ábrahám elhívásával útjára induló népének sugalmazta.

EZ AZ IMAKÖNYV KINCS AZÉRT IS,
mert a zsoltárok olyan örök emberi létkérdéseket, léthelyzeteket, létérzéseket fogalmaznak meg, amelyek függetlenek a vallási hovatartozástól.

A SZENVEDÉS ÉS BETEGSÉG, AZ ÜLDÖZTETÉS ÉS HALÁLFÉLELEM,
a bűnbánat és bűnvallás, a dicsőítés és hála, az öröm és a boldogság, az Isten közelében érzett ujjongás és az Ő távollététől szenvedő ember vágyódása:

OLYAN DOLGOK EZEK, AMELYEKKEL EGYFORMÁN SZEMBESÜL ZSIDÓ ÉS KERESZTÉNY,
mozlim és buddhista,

SŐT, A MAGA MÓDJÁN A NEM VALLÁSOS EMBER IS,
ezért a Zsoltárok könyve a szó legmélyebb értelmében:

AZ EGÉSZ EMBERISÉG IMAKÖNYVE!
Még akkor is, ha sok kortársunknál ez az imádság néma, talán élete végéig kimondatlan marad, és csak a szív sóvárgásában rejtezik.

LÁTSZÓLAG MÁSRÓL BESZÉLNÉK MÉG…
És ténylegesen is. És „beszélnék” (ugyanis hallom, amit leírok… és akik ismerik műfajomat, azok is az írás mögött hallanak inkább).

DE CSAK LÁTSZÓLAG…
Mert remélem – mint a bablevesben az ízek –, összeérnek az előbbi „szent szövegekkel” (idézőjel nélkül is azok! Nem az én jóvoltomból…). Nem tűnik fel profánnak, amit most még elmondok.

AZ ECCLESIA BOLTBAN BÖNGÉSZEK
az antikvár könyvek között, Turner Rudi barátom még egy-két eltett, gyönyörű könyvecskét is hoz… (Például Jézus szívét, 1900-ból), amikor mögöttem megszólal egy éltesebb hölgy, rám célozva: – Ja, a vicces ember. Hátraszólok, de inkább csak úgy magam elé motyogom: – Mitől lennék én az?! Csak az. – Olvasom minden héten – jön meg mégis a válasz. Na, tessék… (Akkor hát nem „komolykodok” még ennyit se). De nem így, ebben „stimmel” mondandóm az előbbi veretes zsoltárelemzéssel.

A VICCES EMBER ALIGHANEM AZ…
Bár inkább egy szadista… aki – elmondom még ezt. Szóval, nemrég a Centrálból kijövet nevetésre lettem figyelmes. Nagyon szerényen lépdeltem tovább, nyilván én okozhattam ezt. De nem. Lenézek zöld előtt a járdaszegletre és egy galambot látok totyogni, nyakában egy kenyérszelettel – ez ingerelt több embert a röhögésre. Középen kivájta valaki a kenyérbelet és beleszorította a galamb nyakába. Legközelebb kifejtem… (sajnos már nem a galambból…)