mankó. A Budapesttől 704 kilométerre fekvő pályarendszer 950 és 2000 méteres magasság között húzódik. Leginkább kezdőknek, középhaladóknak és családoknak ajánljuk, ugyanis a 12 lifttel ellátott, 17 kilométer hosszú kék, 10 kilométer piros és három kilométer fekete pályából áll. A síbérlet egy napra 28 euróba kerül, a forralt bor másfél-két euró, kolbásszal és zsemlével két és fél, három euróért jóllakunk. Ravasclettóban különböző színvonalú és árkategóriájú szállodák, panziók és magánházak várják a vendégeket.
Amikor novemberben Róma felé autóztunk, vágyakozva néztem Tarvisio környékén a havas hegycsúcsokat, próbáltam elképzelni, milyen lesz, ha majd februárban síelni jövünk ide. Szikrázó napsütés, csipkés hegyormok, forraltbor- és naptejillat, édes alpesi házikók. Naná, hogy nem ilyen lett.
Kék eget és panorámát csak az utolsó napokban láttunk, következésképp a naptejhasználat okafogyottá vált (valamikor a hónak is kell esni, mondták az oktatók, és igazuk van), s a házikók sem alpesi jellegűek, bár kétségkívül édesek. Ravascletto, a falu, ahol megszálltunk, alig kétszáz fős település. Pár utcácskából áll csupán, amelyek szerényen kúsznak fel a meredek hegyoldalon. A jellegzetesen olasz, vastag falú, apró ablakos házakban mintha senki nem lakna, de tudjuk, itt szállt meg a rengeteg turista, akik reggeltől estig siklanak a síparadicsomban.
A Júlia-Alpok egyik legnépszerűbb sípályája az osztrák határtól pár kilométerre magasodó Zoncolan hegyi 30 kilométeres rendszer, amelyet két faluból lehet megközelíteni. Sutiróból autóval a pálya aljára érkezünk, ahonnan egy négyüléses lift visz fel az egyik csúcsra, egy másik négyüléses egy kék pályára, és itt tanulhatják a tárcsás felvonó használatát a kezdők. Ez a létesítmény legforgalmasabb és legzsúfoltabb része ordító zenével, bugyuta színpadi produkciókkal, kocsmákkal, éttermekkel, ordibáló gyerekekkel.
Mi nem innen támadtunk. Ravascletto felől érkeztünk a menetrendszerűen közlekedő százfős felvonóval, amelyet a magyar csoport azonnal kombínónak keresztelt. A hasonlat találó: a mérges arcú, sárga fülke küllemében, zsúfoltságában és szagában is a körúti villamosra emlékeztet. De a sílécekkel, sícipőkkel nehezített beszállás és ácsorgás megpróbáltatásaiért bőségesen kárpótolt a hegyvonulat látványa és az az izgalom, amikor a fülke átlibbent az egyik csúcs felett, és megnyílt alatta a völgy feneketlen mélysége. A funifor végállomására érkezik az a négyüléses is, amely az előbb említett szórakoztatókombinátból indul, de innen lehet átjutni két másik csúcsra, és innen indul három hosszú, különböző nehézségi fokú pálya. A megszállottakon és a helyieken kívül azonban senki nem rohan a lejtőnek, aki ideérkezik. Előtte áll, néz, és nem hisz a szemének. Körös-körül hófödte hegycsúcsok tornyosulnak. Egyik felhősapkás, másik kopár, harmadik erdős, negyedik deréktájon viseli a ködruhát, ötödik csipkés, hatodik lankás, hetedik mérges, nyolcadik szelíd…
Európa egyik legszebb fekvésű pályája a Zoncolan, a legfelső csúcsról tiszta időben az Adriát is látni lehet. És ez a tudat akkor is vigasztal, amikor a friss hóban esünk-kelünk, amikor ködbe (dehogy ködbe, felhőbe!) érve az orrunk hegyéig se látunk, vagy amikor este már csak arra van erőnk, hogy reszkető lábakkal az ágyunkhoz vánszorogjunk, és várjuk az édes álmot, amelyben újra és újra végigjárjuk az összes aznapi lejtőt, buckát és kanyart.
