Az alkotmányosság mára csupán értelmezés kérdése; s ahány értelmezés, annyiféle. A törvényhozás kutyakomédiák színhelye, az államfő súlytalan és erélytelen, és sem a szemérmetlenül tolvajló, sem a hatalmát tudatos hazugságokra alapozó végrehajtó hatalmat nincsen törvényes útja-módja az istenadta népnek elzavarni
A gyurcsányi „új polgárosodás” tajtékján nem haszontalan megvizsgálni, mire alapozhat valójában a gyarapodni kívánó polgár. Könnyű helyzetben vagyok, mert ezt a mérleget Csoóri Sándor felkérésére nemrégiben elkészítettem. A kérdésre, hogy erre gondoltunk-e vajon a rendszerváltozás idején, ami most van, karakán a válasz: nem erre vágytunk, nem ezt akartuk. Beleestünk az örökös csapdába, amibe eleink is annyiszor ezen az égtájon: hittük, hogy a rendszer majd kiforrja magát, akár a mi harcias közreműködésünk nélkül is; az ország titkos tartalékai pedig segítenek áttelelni, kiheverni és feldolgozni ezt a különösen gusztustalan, nyúlós diktatúrát, amely bennünket is oly undorítóan összenyálazott. A szellem embere előbb önjelölt politikussá hergelte és lelkesedte magát, majd a gyors csömör után az első adandó alkalommal átengedte a nemzetépítés terepét a profi politikusoknak. Profi politikusok azonban jószerivel nem voltak: részben a lelkes amatőrök szoktak bele a jóba, részben a régi gárda kaméleonjai nyomultak be a hirtelen vákuumba. Látván, hogy nem piros a vér a pesti utcán, a hálózat is felbátorodott: immár leplezetlenül networknek nevezte magát, taxisblokádnál gyámkodott, és szemlátomást abban bízott: a kapitalizmust annál mégiscsak sikeresebben tudja majd menedzselni, mint ahogy a szocializmust menedzselte. Noha ez minimalista célkitűzés volt, a cégtáblát váltó mozgalmi elit még ennek a szerény programnak sem tudott megfelelni. A történelmi igazságszolgáltatás elmaradása, a diktatúracsinálók szabad elvonulásának álhumánus gyakorlata, a spontán és nem spontán magánosítás konfúz szabályok szerinti lebonyolítása olyan felemás, világviszonylatban is egyedülálló rendszerváltást produkált, ami nem járt együtt számottevő elitváltással. Mintha Kun Béla vagy Szálasi Ferenc elbukott volna, de némi kivárás után tovább egzisztálhattak volna a gazdasági, a kulturális vagy a bankszférában, a törvényhozásban és a médiában, esetleg mindezekben együtt.
A polgárnak előbb három-, majd kétosztatú politikai teret ajánlottak fel a nemzethez való csatlakozásra, ha egyáltalán létezni akar. Voltaképpen két hagyomány csapott össze. Mindkettő a diktatúra előtti állapotokból táplálkozott, de ezt csupán az egyik vállalta, a másik álszent módon szakadatlanul a jövőről papolt. Így nem kellett töredelmesen a múltba néznie, viszont múltba révedőnek bélyegezhette a naivabb ellenlábast. A harmadik alternatíváról lassan, de biztosan kiderült, hogy nem alternatíva. Előbb harsány diktatúraellenes frazeológiát használt, majd a posztdiktatórikus örökösök organikus támasza lett. Liberalizmust hirdetett, de aktív részt vállalt a még megmaradt szabadságjogok módszeres és véres eltiprásában is. Szabadságot prédikált, de csak koncra és új, szépen kamatozó kánonra vágyott, mindinkább elhasználódó, elpiszkolódó ideológiáját abszolutisztikussá stilizálva. Úgy rombolta a tekintélyelvűséget, hogy közben minden addiginál kirekesztőbb tekintélyuralmi eszmerendszert épített ki. Mire lassacskán eléri törvényszerű sorsa és végzete, valaha radikális, rendszerváltó múltját végképp erodálva már gond nélkül képes lesz feloldódni a kialakuló kétosztatú rendszerben – „természetesen” az örök haladók, történetesen a valahai diktatúracsinálók térfelén. Nem kár érte: szellemi embereit, sőt alapító atyáit is felfalta a hosszú, de dicstelen úton.
Az elmúlt tizennyolc év alatt vészesen kiüresedtek a demokrácia intézményei, esetleges lett bűn és bűnhődés ok-okozati kapcsolata, megkérdőjeleződött a törvény előtti egyenlőség axiómája. Nincs becsülete a munkának, a valódi kreativitásnak, a teremtő szellemnek. Az alkotmányosság mára csupán értelmezés kérdése; s ahány értelmezés, annyiféle. A törvényhozás kutyakomédiák színhelye, az államfő súlytalan és erélytelen, és sem a szemérmetlenül tolvajló, sem a hatalmát tudatos hazugságokra alapozó végrehajtó hatalmat nincsen törvényes útja-módja az istenadta népnek elzavarni. A sajtó működése szelektív és esetleges, a hír nem szent, a vélemény nem szabad. Visszájára fordult a demokratikus önvédelem: az igazmondásért a hazugok perelnek, míg a politikai korrektség hipokrata gyakorlatát felmondókra a populista jelzőt aggatják. Visszanyertük szuverenitásunkat, amiről hamarosan önként lemondtunk egy olyan szövetség kedvéért, aminek egyelőre nem annyira az előnyeit élvezzük, mint a hátrányait nyögjük. A rendszerváltozással egyszerre szakadt ránk az európai identitásválság, a szociális krízis és a mind mohóbb étvágyú globalizmus kifinomult újgyarmatosítási technikája: egyszerűen nem vagyunk képesek szétszálazni, melyik versenyhátrányt melyik tényező okozza. A túlélés jegyében elkótyavetyéltük iparunk, infrastruktúránk, energiaszektorunk, épített örökségünk, ingatlan vagyonunk számottevő részét, hogy régi és új tartozásaink kamatait fizetni tudjuk – nagyjából azoknak, akik aztán nemzeti vagyontárgyainkhoz ilyen kerülő úton töredék áron jutottak hozzá. Szétzúztuk működő iskoláinkat és úgy-ahogy működő kulturális intézményrendszerünket. Here módra nem gondoskodtunk a társadalmi reprodukcióról. Elvadítottuk magunktól a trianoni határokon kívül rekedt nemzettársainkat: meg kellett érnünk, hogy szilveszterkor már nem mindenütt éneklik el a magyar himnuszt. Kilábalást, de még szinten tartást is jószerivel csak kívülről várunk: külföldi működő tőkétől, üzleti modelltől, betelepítendő tömegektől. Operetthadsereggé fonnyasztottuk sanda szándékok esetén korábban még némi elrettentő erővel is bíró honvédelmünket. Valami zavaros multikulturalizmus oltárán, gondosan adagolt bűntudatból kifolyólag átadtuk az enyészetnek nemzeti kultúránk még álló bástyáit, miközben kötelezően lelkesedünk mindenért és mindenkiért, aki nem mi vagyunk. Az idegen szép – visszhangoztuk az álliberális szlogent, és titkon azt reméltük: a mi végletes, saját magunktól való elidegenedésünket is szépnek fogja majd találni valaki. Lassan lemondunk ügyeinknek magyar nyelven való intézéséről, és még nemzeti irodalmunkat is az internacionalizmus billegő és talmi mérlegén vagyunk hajlamosak megmérni. A határnélküliség ideológiájába kapaszkodunk, de hagyjuk, hogy önjelölt kis Révaik folyton elhatárolódásokra biztassanak bennünket. Itt tartunk: kis túlzással ugyanott, ahonnan nekivágtunk. A jelenkor javára szól viszont, hogy a békésen tüntető polgárokra tüzet vezénylő nagyurat már nem Kádár Jánosnak hívják – de ez is csupán addig relatív öröm, míg a lőszer nem ólomból, csak gumiból van.
Nincs más út, mint tisztázni identitásunkat: nem arra koncentrálva, ki formál kizárólagos jogot a magyarságra, hanem arra, hogy ki akar ehhez a nemzethez tartozni. Egyként vegyük górcső alá a reális múltat és a reális jövőt, hogy az irreális jelenben élni legyen erőnk. Óvjunk mindent, ami hungaricum, az utolsó emberig és mozdulatig, mert csak ez az elkülönböződés adja meg a jogot magyarként élni a hat és fél milliárdos embertengerben. Ne tegyünk különbséget parlamentek, rendszerek és fővárosok önkénye szerint magyar és magyar között. Beszéljünk és írjunk más munkanyelvek mellett magunk között magyarul, mert a virtuális óceánjában nem a kép, hanem elsősorban a szó, a magyar mondat örökít át bennünket. Amíg van még közösség, amely megérti…
