Megállító tábla Mezőszemerén

L Á T - H A T Á S Bukta Imre Munkácsy-díjas képzőművész gyűjteményes kiállítása az utóbbi hónapok legfontosabb művészeti eseményei közé tartozik. A két évtizeden át Szentendrén dolgozó alkotó egy évtizede tért vissza szülőfalujába, Mezőszemerére, az utóbbi években készült művei együttesét most láthatja először a korábbi művek társaságában a nagyközönség. A tárlat tanúsága szerint a mindig is jelentős alkotónak számító Bukta Imre mára a kortárs magyar művészet meghatározó jelentőségű mesterévé vált.

Vese van – hirdeti a megállító tábla, amelyet valahol a mezőföldi síkságon állított föl Bukta Imre. Folytatódik a felsorolás: van velő, tüdő, máj, sőt pacal is. Nem kell mást tenni, mint megtalálni az utat a végtelen szántóföldek között, követni a vékony hóréteggel borított keréknyomokat, vagy jól megfigyelni, merre is bólint az alkalmi hirdetőtáblává alakított magas, vékony napraforgó feje. Jól érzékelteti a mű, hogy Bukta életműve formálódásában mindig is meghatározó jelentősége volt annak a vidéknek, ahol megszületett, ahol művésszé vált, s ahová egy évtizeddel ezelőtt visszatért. A táj, a falu, az emberek, a tárgyak világa mindig is a „másik” Magyarországot jelentette számára, nem azt, amelyikről a hivatalos közvélemény-formálók által kreált, manipulált képek beszéltek. Bukta számára mindig a hitelesség volt a legfontosabb, aminek egyszerre volt része a látásmód, az eszközhasználat személyessége és a műveiben megjelenő világhoz való személyes kötődés. Ezeknek az elemeknek a kivételesen pontos illeszkedése tette figyelemre méltóvá műveit már a hetvenes években, amikor apró, szálkás vonalakból összeálló grafikáit, munkás-paraszt bicskáját elkészítette egy műfaji határokat nem ismerő „mezőgazdasági tömegművészet” jegyében.
Anyagai, motívumai azóta sem változtak, a kukoricaszem, a gyufaszál vagy a törött csempe éppen úgy átlényegül, képépítő eszközzé válik számára, mint ahogyan elválaszthatatlan műveitől a humor, az irónia is, amely révén mindennek s másik oldalát is képes megmutatni, az alul lévők, a megalázottak és megszomorítottak világában lévő értéket ugyanúgy, mint az összegányolt magyar vidék, a már-már visszafordíthatatlan romlásnak indult táj részletekben megőrzött szépségét. Egy szétszabdalt gumicsizma csíkjaiból új házakat épít az egyik installáció, a konyhabútor asztallapjába rejtett miniképernyőn újrajátssza a disznóölés véres jeleneteit, egy másik művén a zuhanyozó disznó mintha csak az emberi megtisztulás fontosságára figyelmeztetne. A táj pusztuló nyárfasorát faragott nyárfával egészíti ki, hogy az Asszony újszülöttel otthonos, megszelídített tájban érezhesse magát.
Távolról sem tűnik idillinek azonban a visszatérés az otthoni tájakra. Bukta festményei az utóbbi években megsötétedtek, az erős kontúrok mintha csak azt az erőfeszítést jeleznék, amellyel közel kíván kerülni tárgyakhoz emberekhez, tájrészletekhez. Sorozatot festett a helyi kocsma mindennapjairól, megjelennek művein az öregotthon lakói, a korcsolyázó cigány lányok, téli szántások, mezsgyék, tavaszra váró fák, a falu közepén kipakoló kínai árusok, látjuk az elsőáldozót, s a tévé kék fényét bámuló asszonyokat. Ahogyan festményei, úgy sorozattá állnak össze plasztikái, installációi is. Kis szánkók szállnak a levegőben az Utak a konyhában, Utak az udvaron című együtteseken, mintha csak egyszerre akarnák megidézni a mezőföldi szeles napokat s azt a tágasságot, végtelenséget, amelyet csak a művészi képzelet, invenció teremthet meg – festék és rajzceruza, vagy éppen jegenyefává alakuló kukoricaszemek, a kettévágott gumicsizma belsejében elhelyezett aprócska csónakok segítségével.
(Kibontott táj. Bukta Imre kiállítása, Modem, március 2-ig.)