Megbélyegezve

Kapócs István huszonkét éves sorkatona volt, amikor a hatóságok szerint részegen öngyilkosságot követett el. Lassan több mint fél évszázada kutatja a család, hogy mi is történt valójában 1953-ban azon a júliusi éjszakán, amikor elvesztették őt. Az 1996-ig titkosított, a halála körülményeiről szóló dossziék megnyíltak ugyan, de ezzel csak még több lett a kérdés. Története nemcsak a diktatúráról, hanem az úgynevezett vér nélküli forradalom – azaz rendszerváltozás – elvtelen alkujairól is szól.

A dunaújvárosi „Sztálin-barokk” lakótelep egyik utcácskáját keresve a lerobbant vagy ipari parkká vedlett gyártelepek között egy közmunkás igazít útba: keressük csak a kohász szobrát, ott forduljunk balra. Kapócs Anna, Kapócs István immár hatvankilenc éves húga a hajdani munkásmennyországnak számító egyik tömbház földszintjén lakik. Az idős asszony súlyos mozgásszervi betegségekkel küzd, de szellemének frissességéhez nem férhet kétség. Az asztalon kikészítve a testes iratcsomó: a bátyja halálának hivatalos dokumentumai, amiket csaknem évtizedes kutatómunkával a különféle levéltárakból, archívumokból sikerült összeraknia. A kérdésre, hogy mi inspirálta, miért foglalkoztatja még ma is halott bátyja története, csak annyit mond: a hazugságba nem lehet belenyugodni. Édesapjuk utolsó kérése is az volt halála előtt, hogy ha „megváltozik egyszer a világ”, derítsék ki az igazságot. Édesapjuk még 1953-ban minden tőle telhetőt megtett, de csak falakba ütközött. A rendszerváltozás után napvilágra került dokumentumok pedig megerősítik a család gyanúját: Kapócs István honvéd öngyilkossága – modern kifejezéssel élve – elképzelhető, hogy csak egy fedősztori volt. S hogy esetleg kik és mit akartak a halottra nézve súlyosan megbélyegző, szégyenteljes mesével palástolni, még ma is – az unióban, a demokrácia viszonyai között – titok maradt – véli Kapócs Anna.
Kapócs István Perkátán született 1931-ben, apja bognármester volt, édesanyja tehetős, a Rákosi-korszakban kuláklistára tett családból származó parasztlány. Öten voltak testvérek. Sorköteles katonaként vonult be a hadseregbe 1951 novemberében, és Budapestre helyezték. – Fejér megyéből akkor mindenkit oda vittek, kivéve az osztályidegeneknek minősített fiatalokat, akik munkaszolgálatra kerültek, mint a fasizmus idején a „fajidegenek” – kezd bele bátyja történetébe Kapócs Anna. István mint az „egyéb” kategóriába tartozó, a Károly Róbert körútra, a Mátyás-laktanyába került, a katonai elhárításhoz hivatásos gépkocsivezetőként. Ugyanis már 18 évesen letette a vizsgát egy féléves budapesti bentlakásos tanfolyamon, és a katonaság előtt is sofőrként dolgozott. Mikor eltávozást kapott, első útja mindig a családjához vezetett. Halála idején kétesztendős volt a kislánya. De meglátogatta szüleit, testvéreit is. A kérdésre, hogy miként mennek dolgai, mi van a seregben, édesapjának megemlítette: sokszor jár a jugoszláv határon, tiszteket fuvaroz oda. Ilyenkor ők a szállodában alszanak, a tisztek meg eltűnnek valahová. Kapócs István, akit mindenki komoly, eszes, életvidám, családszerető fiatalembernek ismert a falujában, 1953. július elején – leszerelése előtt néhány hónappal – ismét szabadságot kapott. Miután az eltávozásról visszatért a laktanyába, 1953. július 19-én hajnalban a szájába vette szolgálati pisztolyát, és főbe lőtte magát – legalábbis erről tanúskodnak a hivatalos dokumentumok.
Ezek szerint azon az éjszakán Kapócs István ellopta a laktanyából a Pobedát, amellyel szolgálatot teljesített. (Egy ilyen autó akkoriban olyan volt, mint ma egy tűzvörös Ferrari. Csak a vezetőknek járt – a szerk.) Az ok: egy katonatársa arra kérte, vigye haza, Kiskunlacházára. Az iratok szerint velük tartott egy másik honvéd is. És az ellentmondások már itt megmutatkoznak. A jegyzőkönyv szerint a kiskunlacházi katonát rendben hazavitték, ám ennek örömére „két liter csemegebort és tömény szeszt is fogyasztottak” a házigazdánál. Majd elindultak vissza a laktanyába. Csakhogy a sofőr – Kapócs István – vezetés közben a részegsége miatt valószínűleg elaludt, a kocsi az útról kisodródott, egy cseresznyefa ágai letépték a tetejét, a jármű egy szőlőskert mögött, a szántásban állt meg. Ekkor hajnali fél négy lehetett. Kapócs István társa rögtön kiszaladt az útra, hogy segítséget kérjen. Abban a pillanatban csodák csodájára, hajnalban, az elhagyott úton megjelent egy oldalkocsis motorkerékpár, a benne ülők riasztották a hatóságot. Kapócs István a jegyzőkönyvek szerint egyedül volt ekkor az összetört Pobedában. A társa az út szélén állva már csak egy dörrenést hallott. A hivatalos magyarázat szerint Kapócs István a „felelősségre vonástól való félelmében” szolgálati pisztolyával végzett magával.
Kapócs Anna birtokában van egy hangfelvétel, ami szerint a még élő katonatárs, A. E. ma már egészen másként emlékezik a történtekre, mint ami a jegyzőkönyvekben áll. Sőt: a hangfelvétel szerint ő soha nem tett vallomást az ügyben, holott az a hadtörténeti levéltár archívumában három példányban is megvan. A Kapócs Anna birtokában lévő másolatok szerint ezeken még az aláírások sem egyeznek. Az idős asszonynak néhány éve sikerült felkutatnia bátyja katonatársát, aki állítólag ott volt azon az éjszakán. A látogatásra készült: retiküljébe egy diktafont rejtett, amivel rögzítette a beszélgetésüket. Az akkor elhangzottak szerint – ahogy A. E. magyarázta – szó sem volt éppen arra járó oldalkocsis motorkerékpárról, hanem egy katonai dzsip állt meg, és neki már azt sem engedték meg, hogy megnézze, mi van bajtársával, azt is csak később, már a kórházban tudta meg, hogy nem él. A Kapócs Annával folytatott beszélgetés során ő azt mondta, a kiskunlacházi fuvar előtt a Mátyás-pincében mulatoztak, mert ott volt egy részleg, ahová a katonák is bemehettek. Erről a jegyzőkönyvekben nem esik szó. – A. E. talán nem is volt ott, és egészen másként történt minden? – teszi fel a kérdést Kapócs Anna. Mindenesetre annyi bizonyos: A. E.-t a dokumentumok szerint minden szóba jöhető – a laktanyából való engedély nélküli távozás, ittasság, katonai jármű engedély nélküli használata – vádpontban felmentették, mondván, hogy a cselekmények alatt aludt, nem vett azokban tevőlegesen részt. A. E. a hangfelvétel tanúsága szerint azt is állította, civil ruhában voltak, ugyanis az „elhárítók” nem is járhattak egyenruhában. További kétségeket kelt, hogy Kapócs István édesapja, aki a halálhírt követően azonnal Kiskunlacházára utazott a helyi hullaházba, ahová halott fiát szállították, egyenruhában találta őt. Megmosdatta gyermekét, de hiába kérte, hogy civil ruhát adhasson rá: nem engedélyezték, mivel sorkatonai állományban volt még. Az édesapának a katonák megmutatták az összetört autót is, aminek a tetejét mintha leborotválták volna. A kocsi véres gézdarabokkal, rongyokkal volt tele. Az volt a magyarázat, hogy az ütközés után valószínűleg próbálták ellátni a sebeiket a katonák. A kisvártatva öngyilkosságot elkövetett halott fiú jobb kezében az édesapja a hullaházban egy véres zsebkendőt talált. Azt szorongatta… Jobb kezes volt: melyik kezével lőhette fejbe magát? – kérdezi több mint fél évszázada Kapócs Anna. Hiába.
A bátyjára vonatkozó iratok titkosítását csak 1996-ban oldották fel. Az iratokba betekintve sok mindent megtudott, de nem mindent. A kulcsfontosságú dokumentumok, mint például a rendőrségi helyszínelési jegyzőkönyv, az orvos szakértői és a fegyverszakértői jegyzőkönyv a mai napig nem fellelhető. Pedig a levéltár, a katonai ügyészség vezetői, munkatársai igyekeztek segíteni. A velük folytatott beszélgetésekből Kapócs Anna számára annyi mindenesetre kiderült, hogy testvére halála körül igen sok a kérdőjel, és hogy a története „magasabb körökig” nyúlik, s az árnyék a rendszerváltozással sem tűnt el. Ahogy fogalmazott, az egyik magas rangú illetékes anynyit mondott neki négyszemközt: „ezek még ma is nagyon összetartanak. Ha a még élő katonatárs, A. E. nem mondja el, amit tud, kevés az esély az igazság kiderítésére.”
Édesapja a kiskunlacházi hullaházban miközben fiát mosdatta, látta: egész arcát vágások – szilánkok okozta sérülések? – borítják, de – az orra alatti két nagyobb repedésszerű sebtől eltekintve – ép volt. Hiába kérvényezte a boncolást, nem engedélyezték a katonai hatóságok. Egy falubeli orvossal megbeszélte, ha letelik a „katonaidő”, exhumáltatják Istvánt. Az illetékes hatóság ehhez sem járult hozzá. Az ismerős orvos elmagyarázta az apának, milyen külsérelmi nyomokat okoz, ha valaki szájon át egy pisztollyal főbe lövi magát. Az apa fia holttestén nyomát sem találta ilyesminek. Kapócs Anna később kapcsolatba került egy dunapentelei férfival, aki egy időben szolgált Istvánnal, csak ő Kecskemétre került, a rádiósokhoz. Ő azt mondta: István nem öngyilkos lett. Repülőgéppel vadászták le, a jugoszláv határ közelében. Haza akart jönni…
Kapócs Anna azt mondja: egyre nehezebben bírja magát, de nem tud meghalni addig, amíg az igazság ki nem derül. – Nem elég, hogy meghalt, de holtában rákosista módszerrel meg is bélyegzik! Vajon még hány családot tettek tönkre? Legalább azt szeretném tudni, hogy kik ők! Vagy ehhez sincs jogom? – kérdezi.
Kapócs István temetésére – amelyet a család intézett – két tiszt és négy közlegény hozta el, kísérte el az egykori bajtársukat. Egy hatalmas koszorút is hoztak, csupa vörös rózsából. Azt mondták, szerették Istvánt, azért hozták haza, és vettek részt a katolikus szertartáson. Kapócs Anna abban reménykedik, talán él még valaki, aki egyszer végre elmondja szeretett bátyja haláláról az igazságot.