A felkent-felépített mindenhez értők, akik a kudarc
következményeihez nemigen szokhattak hozzá, mivel
politikai és egyéb kapcsolati beágyazottságuk révén
maximum puhára esnek, ha
esnek egyáltalán, vagy kifejezetten fölfelé buknak, ha buknak, és majd onnan folytatják, többnyire nem bizonyulnak jó gazdának,
és ezt a legtöbb esetben már a megbízáskor-meghíváskor borítékolni lehet
Reneszánsz évet hirdetett 2008-ra az Oktatási és Kulturális Minisztérium Mátyás király trónra lépésének 550. évfordulóján. Reneszánsz évhez reneszánsz emberek kellenek. Nem is kell nagyon kutakodnunk, politikusaink, médiamegmondóink, alkotóművészeink között is akad szép számmal az univerzális, a világon mindenhez értő emberfajtából.
Draskovics Tibor, Lamperth Mónika vagy akár Szilvásy György politikai pályája és a különféle kormányposztokon nekik szavazott bizalom is igazolja, hogy a sokoldalú, számos területen maradandót alkotni képes embertípus – a műveltség letűnni látszó évszázadait sirató hivatásos kesergők álláspontjával szemben – egyáltalán nem halt ki, sőt mondhatni virágkorát éli. S nem is csak a politika világában bont friss szirmokat, hiszen ott van például Alföldi Róbert, aki színész, színházi rendező, színházigazgató, festőművész, televíziós műsorvezető, humorista, és most már egy ideje filmrendező is. Irigy is rá veszett módon az a néhány, nyilván rosszul fizetett kritikusféle – ki tudja, talán elvetélt filmrendező mindahány –, aki Nyugalom című filmjét, amelyet most mutattak be a filmszemlén, több-kevesebb vehemenciával a közepes és a nagyon gyenge kategóriába továbbította. Mert más okuk mi lehetne arra, hogy a film kapcsán csúf és rosszindulatú mondatokkal róják tele a papírost vagy a virtuális oldalakat? Ugyanilyen ronda dolog volt tőlük, amikor Alföldi Micimackó-rendezését alázták porig, pedig az ott szereplő neves színészgárda milyen szépen megemelte akkoriban a képernyőn reneszánsz emberünk piaci értékét.
De más univerzális márkák is kínálják magukat a reneszánsz emberpiacon. Laár András, vagyis Besenyő Pista bácsi, korábban a KFT együttes tagja, akár néhány mondatban képes sarokba állítani, kukoricára térdepeltetni a kétezer éves katolikus egyházat, ha szépen megkérik rá egy közszolgálati tévéműsorban. A Dob+ Basszus című rocktörténeti sorozat huszonéves újságírói pedig prímán el tudják nekünk mondani, hogyan éreztük mi magunkat az underground koncerteken akkor, amikor ők még bölcsibe jártak. A Kultúrház című műsor arcai is a világon mindenhez értenek, amiképp a Heti Hetes szereplőgárdája is bevethető tetszőleges területen, ahol csak látszódni lehet a médiában.
Létezik Magyarországon ez a bizonyos mindenre, mindenkor alkalmas, mindent felfényező márkaember, akit már korábbi szereplései során gondos kezek felépítettek, és aztán van a húsz-harminc-negyven éve egy területen güriző, névtelen, futottak még mezőny. Egy körinterjúm kapcsán meg is kaptam a kritikát, hogy nagyon izgalmas dolgokat mondtak a cikkben megszólalók, csak hát, ha ismertebb neveket válogatok össze, az többet mondott volna a kedves olvasónak. Legyenek ismert nevek, és izgalmas, friss szempontú, mértékadó megszólalások. Szépséges vágyálom ez abban az országban, ahol néhány felépített, folyton tettre kész illetőt adogat körbe a nyilvánosság előtt a média és az adott szakma, miközben a terület valóban legkiválóbb, nemzetközi hírű hozzáértői általában az alig ismertség homályában maradnak. Maguk sem tülekednek a fényre, mivel többnyire, ha nem mindennapi csoda folytán, hívják is őket valamilyen médiafórumra, nem ítélik megfelelőnek a kereteket ahhoz, hogy hitelesen szólaljanak meg. Mit mondjanak például valami felkapott, zavaros és felszínes divatkönyvről, amit nem is olvastak? Miről beszélgessenek egy reggeli műsorban, ahol az első bővített mondatukba belevág a viháncoló, felkészületlen műsorvezető? (Aki persze szintén mindenhez ért.)
A páratlan sokoldalúságnak Magyarországon van persze egy elterjedtebb, épp ezért anonim válfaja is. Figyeli az ember a napi politikát, és naponta számtalanszor elmantrázza, hogy komolyan gondolják ezt a baromságot, ennyire nem tudják a döntéshozók, mi zajlik az országban, hogyan élik mindennapjaikat az emberek, és hogy mi lesz ebből hosszú távon? Ha engem kérdeznének, én meg tudnám mondani nekik, hogy ezt és ezt kellene tenni. És aztán ugyanez megy a tévéműsorokkal is. Ma már mindenki szakértő. Mindenki meg tudja mondani, hogy a riporter milyen kérdést nem tett fel, mikor öncenzúrázott sejthető vagy nem sejthető okokból, mikor volt részrehajló, aljas, alákérdezős, mikor alkalmazott bújtatott reklámot, mikor vágott bele a rosszabbkor egy-egy fontos mondatba. Azt is sokan fel tudják sorolni, mi mindent nem nyújt egyáltalában a magyar elektronikus média. Miről nincsen egyetlen szó sem, kik azok a szűk vagy széles körben ismert művészek vagy tudósok, műfajok vagy társadalmi rétegek, akiket és amiket nem láthat-hallhat soha. Szóval szerkesztőnek is príma manapság az egyszerű nép. Az persze sok tekintetben önbecsapás, ha valaki azt hiszi, hogy tényleg technikailag és minden szempontból jobban ért mindenhez, mint azok, akiknek a teljesítményével naponta elégedetlen, de valami igazsága csak lehet, ha egyszer annyian egyetértenek vele ebben a dologban. Az igazság pedig az, hogy ha valaminek nincsen igazi gazdája, akkor próbálja azt a területet mindenki jó szándékúan, akarva-akaratlanul birtokba venni.
A felkent-felépített mindenhez értők, akik a kudarc következményeihez nemigen szokhattak hozzá, mivel politikai és egyéb kapcsolati beágyazottságuk révén maximum puhára esnek, ha esnek egyáltalán, vagy kifejezetten fölfelé buknak, ha buknak, és majd onnan folytatják, többnyire nem bizonyulnak jó gazdának, és ezt a legtöbb esetben már a megbízáskor-meghíváskor borítékolni lehet. Ez azonban őket különösebben nem izgatja, hisz nem a többségnek teljesítenek, hanem azoknak, akik a pénzt és a lehetőségeket osztják. Mert akkor kell ugye a táncba menni, amikor viszik az embert. E logika mentén nagyobb kudarccal fenyegeti őket a kihagyott lehetőség, a rosszul végzett munka, vagyis a tudatosan vállalt szélhámosság.
Ez a jellegzetes magyar konstelláció önmagában persze már nem a reneszánsz emberek egyéni bűne. Egyszerűen az a jellemző Magyarországon a munka világára, szinte tetszőleges területen, hogy nincs a munkaadó és a munkavállaló által közösen kialakított jövőkép. Semmilyen területen nincsenek működő életpályamodellek. Aki dolgozik, nem tud tervezni öt-tíz-húsz évre, nem tudja az ígéretes, tudásához, tapasztalataihoz, szakmai kiteljesedéséhez, anyagi biztonságához alkalmazkodó jövőkép mentén mozgósítani az energiáit. Egyvalami lebeg a szeme előtt: hogy a nyugdíjig ne rúgják ki onnan, ahol valahogy meg tudott kapaszkodni, ne találjanak helyette egy ugyanolyat, csak olcsóbbat, vagy jobbat, vagy fiatalabbat, vagy erőszakosabbat. Ezért fohászkodik buzgó imáiban. És már nem reménykedik abban, hogy a személyét, a munkáját, a tehetségét, a teljesítményét valaki valaha még értéknek tekinti, felfigyel rá, és elkezd azon gondolkodni, hogyan hozhatná helyzetbe. És nem csak azon esetleg, hogyan használhatná fel valamire.
A legtöbb magyarnak ez van a fejében, a szívében, a sejtjeiben, ha a munkára és az érvényesülésre, a saját életére gondol. Ezt az érzést viszi magával a színházba, a moziba, a tévé elé. Ezen a szemüvegen át nézi a színpadon, a mozivásznon, a képernyőn, a politikai és kulturális porondon ágáló reneszánsz embereket, és azt is, hogy mit kap tőlük az idejéért és a pénzéért, miről és mit tudnak ezek neki mondani, mit tudnak és mit hajlandók érte vagy ellene tenni.
Ha köszöni, nem kéri, amit kap, és azt sem, ahogyan kapja, azt ne nevezzük pofátlanul és cinikusan irigységnek, nevezzük nyomorúságnak, tehetetlenségnek, kiszolgáltatottságnak vagy még inkább eredendő normális emberi igénynek.
