Részvényosztás és elszegényedés

Új, baloldali polgárosodás programját hirdette meg miniszterelnökünk. A részletek egyelőre ismeretlenek, s ez sokakat visszatart a véleményalkotástól. Az egészségügy átalakításának módja azonban azt mutatja, hogy a részletek – amelyekben az ördög lakozik – adott esetben a törvényhozás procedúrájának ideje alatt is, sőt a törvényt megszavazó képviselők előtt is rejtve maradhat. Lehetséges tehát, hogy a részletek kibontására felesleges várnunk. Gondolkodjunk el hát a témához kapcsolódó néhány fontos összefüggésen. Beszéljünk az új polgárosodás programjáról, hogy megérthessük, miért erről kell most beszélnünk.
A gazdaság tulajdonszerkezetének átalakítása befejeződött. Hazánkban a magántulajdon aránya meghaladja a nyugat-európai országokban szokásos mértéket. A mostani vállalateladások ebből a szempontból már nem számítanak. A tömeges privatizáció idején a legbefolyásosabb szakértők vonták kétségbe, hogy a társadalmi struktúra hatékony alakítása lehetséges a privatizációs politika eszközeivel. A középosztály létrehozásának Antall-kormány által fémjelzett koncepciója éppen a neoliberális szakértőkben váltotta ki a legnagyobb ellenkezést. Az érvek közül néhánynak a számbavétele azért indokolt, mert közelebb vihet minket a mai kormány szándékainak felismeréséhez.
Sokszor olvashattuk, hallhattuk, hogy a gazdaság hatékony működését és fejlődését csak valódi és tőkeerős tulajdonosok jelenléte biztosíthatja. A privatizációs politika körül zajló viták arra kerestek választ, hogy ki értékesítsen, milyen elvek alapján, milyen gyorsan, milyen technikákkal. A kérdésekre adott válasz függvényében a szakirodalomban leginkább arra a kérdésre találtunk választ, hogy kik azok, akik nem lehetnek jó tulajdonosok.
A legelterjedtebb vélemény legkövetkezetesebb és legszínvonalasabb megfogalmazását Kornai János írásaiból ismerhettük meg. Eszerint a gazdaság szempontjai nem keveredhetnek egyéb, szociálpolitikai, etnikai, morális szempontokkal. Ezért a privatizáció piaci alapon történő értékesítést kell, hogy jelentsen. A gazdaságitól eltérő preferenciák csak politikai, pontosabban szavazatmaximalizáló érdekeket szolgálhatnak. Az egészségügy átalakításának főideológusától, Mihályi Pétertől azt is hallhattuk, hogy a végső tulajdonosról a piac előbb-utóbb úgyis a profitabilitás és a versenyképesség alapján dönt, felesleges mindenféle közbülső utakat járni. A szakértők a különféle privatizációs technikák értékelésekor a kedvezményes technikákról egyre negatívabb véleményt formáltak. Az osztogatás többféle következményére is felhívták a figyelmet. Olvashattuk, hogy a privatizációs bevétel csökkenése vagy elmaradása nehezíti az államadósság törlesztését. Emellett a tulajdonosi motiváltsággal nem rendelkező kedvezményezettek a rövid távú, bevételmaximalizáló érdekeiket követve hamar értékesítik tulajdonrészüket. Ez a piaci szituáció pedig a spekulációs és közvetítő-ügynöki tranzakciók elszaporodásának melegágya. Végső soron – és ez komoly érv az ilyen technikákkal szemben – az állami, költségvetési forrásból származó kedvezmények magánhasznokká alakulnak, amivel az adófizetőket károsítják. Ráadásul a kedvezményes technikákkal birtokon belül kerülő tulajdonos nem is befektetésképes, tehát a fejlesztésekhez szükséges forrásokkal nem rendelkezik.
Az állampolgárokat tulajdonhoz juttató program Magyarországon legfeljebb a versenyző technikák egyikeként – bizonyos körülmények között, korlátozottan – működhetett volna. 1992-ben, a privatizációs kereslet lanyhulása idején az Antall-kormány elfogadta a Kisbefektetői részvényvásárlási programot (KRP), de a program végrehajtására – hatalomváltás miatt – már nem kerülhetett sor. Azok közül a technikák közül, amelyek hazai tulajdonoscsoportokat kívántak helyzetbe hozni, a legmesszebb a munkavállalói tulajdont intézményesítő program jutott. A tulajdonforma azonban mára teljesen visszaszorult. Ennek okai közül kiemelhetjük az ellenséges gazdaságpolitikai környezetet, a – többségükben belföldre értékesítő – vállalatok értékesítési kilátásainak romlását, a munkavállalói jövedelmek csökkenését, a befektetői-vállalkozói kedv lanyhulását. Mindez azért kívánkozik ide, mert miközben a jelentős lakossági megtakarításokat felhasználni tervező KRP egy növekvő gazdaság biztos piaci pozícióval rendelkező vállalataiból ígért részvényt, a mai gazdaság és az állampolgárok jövedelmi-anyagi helyzete lényegesen eltér az akkoritól.
A tömeges privatizáció 1998-ban lezárult. Lehetséges – ezt ma már nem tudhatjuk –, hogy a tulajdonosi középosztály megteremtésének koncepciója a közgazdászok szkepszise ellenére eredményeket érhetett volna el. A 106 tartósan állami tulajdonban lévő, egyébként nagyon különböző teljesítményű és gazdasági állapotú vállalat kisebbségi részvényeinek szétosztásától a társadalom tulajdonosi struktúrájának átalakulását remélni azonban hiú ábránd. Az elszegényedett lakosság nemhogy hosszú távon nem válhat tulajdonossá, de még az értékesítési akciók indulótőkéjét sem fogja kivenni a rezsire félretett egyre terebélyesebb dobozból.
Jóllehet az állami tulajdon mellett érvelni a mai napig lehetetlen úgy, hogy a populizmus vádját az ember magára ne húzza, a privatizáció programjával előállni sem könnyű. Főleg úgy, hogy a szóba jöhető vállalatok közül jelenleg csak az MVM Zrt. és a Szerencsejáték Zrt. számít vonzó befektetésnek. Fogadjunk szót a miniszterelnöknek, és ne a most felsejlő szerény eredményre koncentráljunk. Egyetérthetünk vele abban, hogy az irány követendő: minél több társadalmi csoport, minél több jogcímen szerezhessen tulajdont, hogy aztán a tőke értékesülése útján megszerezhesse azokat a forrásokat, amikből gondoskodik önmagáról. Franciaországban törvény által garantált részvényekre váltható részesedést kapnak a munkavállalók, és a különféle konstrukciók működésével kapcsolatos döntéseket, illetve az ellenőrzést tripartit (munkaadói, munkavállalói és kormányzati delegáltakból álló) fórumok végzik. Magyarországon is vannak olyan programok, amik a munkavállalók tulajdonhoz juttatását pénzügyileg támogatják. Szélesítsük ki ezek hatókörét, és tegyünk bele még több pénzt. Intézményi befektetőkön, alapok tulajdonlásán keresztül az állampolgár tulajdonosi státusa sokkal tartósabb lehet, mint amikor ő maga próbál eligazodni a börze világában.
Mégis miért volt szükség, és miért most volt szükség a baloldali polgárosodás programjának meghirdetésére? Több okból is. Noha mindenki erről beszél, nem nagyon halljuk azokat a kérdéseket, amelyek ezeknek a – vagy stratégiailag fontos, vagy hosszú távon osztalékot biztosító – vállalatoknak a privatizációja kapcsán eddig felmerültek. Miközben magas az államadósság, mi magyarázza, hogy az állam lemond a biztos osztalékokról? S ha már elad, miért kedvezményesen? Már-már úgy tűnt, hiába kerülgetik a Szerencsejáték Zrt.-t 15-20 éve tőkeerős befektetői csoportok. Lehet, hogy a program segítségével siker koronázza fáradozásaikat? Nem beszélünk a közüzemi vállalatok privatizációja kapcsán felmerült ellátási kötelezettségekről, és a stratégiai, nemzeti érdekek érvényesítésének fogyatkozó eszköztáráról sem. Pedig a Mol-törvény esetéből okulhatnánk: a törvényi szabályozási úton történő érdekérvényesítésnek komoly korlátai vannak. Hiába kérünk megértést egy ellenséges kivásárlás esetén az EU-tagtársaktól. A nyugati államok nem követték el azt a hibát, hogy a nyereséges és stratégiailag fontos vállalatok tulajdonrészéből még a vétóra jogosító pakettet sem tartották meg.
A módszer, amivel a tulajdonosi struktúra átalakításának általuk üdvösnek tartott útját egyengetik, zseniális. Az ország a háromigenes népszavazással foglalkozik? Bevetjük hát az új témát, és rátromfolunk. Mi elveszünk tőletek? Hát miről beszélnek ezek. Mi adunk. A programból pedig inkább csak egy szövetségesi lista olvasható ki: a tőzsde nyer az üzleten, hiszen egy sor vállalatot vezetnek majd be. A bankok is nyernek, hiszen hitelből finanszírozzák majd az emberek a részvényvásárlást.
Miről nem beszélünk? Arról, hogy a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj valójában az egészségügy és az oktatás területén indítják el azokat a folyamatokat, amik a gazdaságban a spontán privatizációval kezdődtek. Pedig ezek a nemzeti erőforrások újratermelésének azon területei, ahol a gazdasági összefüggések csak korlátozottan és szabályozott módon érvényesíthetők. Ahogy a gazdaság átalakításának logikája megkívánta az egyéb (szociális, demográfiai, etnikai stb.) szempontok érvényesülésének minimalizálását, úgy az egészségügy és az oktatás rendszerszerű átalakítása megkívánja a gazdasági kritériumok érvényesítésének korlátozását. Egyetlen tőkeerős for-profit szervezet sem fog befektetni olyan területen, ahol a nyereség csak 20-50 év múlva, esetleg még csak nem is az általa elvárt formában jelentkezik. A rövid távú, profitmaximalizáló döntések láncolata jóvátehetetlen károkat okozhat a nemzet egészségügyi és tudásbeli-tudományos állapotában. A legnevesebb globalizáció-szakértők írásaiból is ismerjük azokat az ügyleteket, amikor a for-profit szervezetek „kivonulnak” azokról a terepekről, ahol a munkaerő értékcsökkenése már rekreációs befektetéseket tenne szükségessé. A privatizáció azt jelenti majd, hogy első lépésben a betegek elosztását, a rendelkezésre állást és állítást végzik hatékonyan, üzleti alapon (mindegy, hogy a betegelosztó szervezetet pénztárnak, biztosítónak vagy sarki kricsminek nevezik), majd e vagyon karbantartását, újratermelését kezelik privát módon, később az e területen szükséges vagyontárgyak is magántulajdonba kerülnek majd. Hacsak a folyamatokat nem ellenőrzik és korrigálják.
De erős állam hiányában ki az, aki ezt a feladatot ellátni képes? A mértékek nélküli piaci logika érvényesítésének törvényi-intézményi korlátait talán kikényszerítheti a tájékozott civil társadalom. Nem könnyű azoknak a helyzete, akik az igazság minden részletére kíváncsiak. Az emberek akkor is csak utólag ismerték fel az őket megkárosító ügyletek valódi célját, amikor kézzel fogható, termelésben hasznosítható javak elsíbolásáról volt szó. Hogyan is tájékozódhatnánk most, amikor megfoghatatlan, objektív mércékkel nem vagy alig mérhető javak tulajdonlásáról van szó? A helyzet az egészségvagyonra szemet vetett érdekcsoportok és politikai képviselőik számára sem könnyű. A kórházak privatizációjáról szóló népszavazás hoszszú évekre levette a napirendről az egész kérdéskört. Érthető, ha azt szeretnék, beszéljünk másról.
A tulajdonosi struktúra átalakításának következő terepe az egészségügy és az oktatás. Az itt zajló folyamatok azonban éppen hogy nem javítják, hanem rontják az állampolgárok tulajdonossá válásának esélyeit. Kétségeinket azonban könnyű eloszlatni. Ha mindaz, amitől tartunk, merő képzelgés, bizonyítsák be: az egészségügyi pénztárak befektetőknek szánt kisebbségi részvényeit – megengedjük, tőzsdei úton, hiteleket is felhasználó konstrukciókban – ajánlják fel az állampolgároknak.

A szerző közgazdász, szociológus