(Koszovó)
Február 17-én új állam született Európában. Vagy valami hasonló.
„Eljött a régen várt nap. Nagyon sokan nagyon sok áldozatot hoztak azért, hogy a függetlenség valóssággá váljon” – ezekkel a szavakkal fordult Hasim Thaqi koszovói miniszterelnök a függetlenségi nyilatkozat előterjesztésének megindoklásakor a koszovói parlament rendkívüli ülésének résztvevőihez. Mindannyian ünneplőben voltak, meglepetés senkit sem ért. Pontosan tudták, hogy történelmet írnak, és hogy most nem a történelem írja le őket, mint ahogy az már eddig sokszor előfordult.
„Az én családom – akárcsak a ti családjaitok és mint minden család Koszovóban – soha nem ingott meg: mindig bízott honfitársaiban. Bíztunk azokban, akik családjuktól megválva harcolni indultak, bíztunk a földművesekben, akik nem hagyták megműveletlenül a földet, bíztunk azokban, akik otthonaikban tanítgatták gyerekeinket, és bíztunk az egyetemistákban, akik egy emberként felkelve azt mondták, hogy most már elég” – tette hozzá Thaqi, aki szerint Koszovó soha nem adta fel az álmot, hogy egy nap belép majd a szabad országok sorába. Ezt a szabad nemzetek vezetőjének szerepét magának tudó Egyesült Államok elnöke, George Bush sem mondhatta volna szebben.
A koszovói parlament előtt több ezer ember nézte volna a közvetítést hatalmas kivetítőkön, de hatalmas kivetítők nem voltak. Koszovó kis ország, ezért sem hatalmas, sem kis kivetítőre nem telik. Az emberek azonban nem zavartatták magukat: kivetítők nélkül is tudták, hogy bent, a parlament épületében nagy dolog történt. Énekeltek és táncoltak. Táncoltak, mert a nagy horderejű esemény ezt követelte meg, és mert nagyon hideg volt. Sem előtte, sem utána nem volt ilyen hideg Koszovóban ezen a télen, mintha a szerbek rendelték volna meg az időjárást. Pristinában tehát fagyott, de nem volt fagyos a hangulat. Épp ellenkezőleg.
„Koszovó az Ahtisaari-terv alapján kikiáltja függetlenségét, és ezzel befejeződik a volt Jugoszlávia felbomlása” – mondta felszólalásában Thaqi.
Pristina közelében, a Mitrovica felé vezető út mellett van Gazimestan. Majdnem húsz évvel ezelőtt, 1989. június 28-án több százezer szerb gyűlt össze ott, hogy megemlékezzen a rigómezei csata elvesztéséről, a hatszáz évvel korábbi bukásról. Szlobodan Milosevics, aki akkortájt Szerbia elnöke volt, Gazimestannál jövendölte meg először, hogy a szerb nemzetre újabb csaták várnak, újabb bukásokról azonban nem beszélt.
*
Jugoszlávia nem szerb polgárai Milosevicset hallgatva megértették, hogy nem maradt más számukra, mint megtalálni a kiutat a volt Jugoszláviából.
A koszovói albánoknak húsz évig kellett várniuk arra, hogy eljöjjön valaki, aki kimondja: megtalálták a kiutat, és kiválnak a Gazimestannál halálra ítélt országból. Hasim Thaqi akkor még egyetemre járt. Csak 1993-ban csatlakozott a zürichi albán emigrációhoz, és vált a marxista–leninista Koszovói Népi Mozgalom (albán rövidítése LPK) egyik alapítójává. A párt az albánok lakta területek egyesítését tűzte ki célul. Thaqi ezt követően érkezett Koszovóba, ahol a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (albán rövidítése UCK) belső körében Kígyó fedőnéven tevékenykedett. Feladata az anyagi eszközök előteremtése, a harcosok felkészítése és felfegyverzése volt.
Az elválás öt fejezete
A második világháború után Joszip Broz Tito kommunista pártja a testvériség-egység szellemében megpróbálta kibékíteni a szerbeket és a koszovói albánokat (az utóbbiak nem tartoznak a délszláv népek közé). A szerb–albán barátságnak azonban kezdettől fogva voltak ellenzői: az ellenzők szerint Szerbia annektálta Koszovót. Saban Poluzha vezetésével 1945 és 1948 között Drenica környékén fegyveres ellenállási mozgalom alakult, ezt a rendőrség a katonaság segítségével számolta fel. Az 1940-es évek végén a jugoszláv kommunista vezetés megtiltotta, hogy szerbek és montenegróiak telepedjenek le Koszovóban, megengedte viszont, hogy albánok vándoroljanak be a szomszédos Albániából. Ez volt a szecesszió első kezdete.
A második fejezet 1948-tól 1968-ig tartott, ebben az időszakban a konfliktus politikai szintre tevődött át, azaz mérséklődött. A kommunista párt meghirdette az önigazgatású szocializmust, amelyet erőteljes decentralizáció jellemzett anélkül, hogy a kommunisták kiengedték volna a kezükből a hatalmat. Az 1963-as alkotmánymódosítás után a két szerbiai tartomány, a Vajdaság és Koszovó jelentős önállóságot kapott.
Hatvannyolctól az albánok tömegmegmozdulásokat szerveztek: már akkor is azt szerették volna elérni, hogy Koszovó kiváljon Szerbiából, és ne szerb tartomány, hanem jugoszláv tagköztársaság legyen. A válságnak ebben a harmadik fejezetében a jelszó „Koszovó köztársaság” volt, de a függetlenség még nem került szóba. Az 1971 és 1974 között végrehajtott alkotmányos reformokkal a kommunista vezetés a két tartományt, Koszovót és a Vajdaságot Szerbia részeként ugyan, de beemelte a föderációba. Ebben az időszakban a kommunista párt még képes volt a válság kezelésére, Tito halála után azonban egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a koszovói albánok nem elégedettek az előző két alkotmánymódosítás során szerzett jogaikkal: leginkább az frusztrálta őket, hogy továbbra sem válhattak ki Szerbiából.
A válság negyedik fejezete 1981-től 1999-ig tartott, és több szakaszra osztható. Az albánok tömeges utcai megmozdulásai 1985-ig alacsony intenzitású konfliktusos helyzeteket idéztek elő, miközben a politikai vezetők kitartottak a köztársasági státus követelése mellett. A tüntetések ereje 1985 után megnőtt, sztrájkok kezdődtek, ezért 1989-ben Koszovóban rendkívüli állapot lépett érvénybe. A Milosevics-rezsim ugyanebben az évben függelékeket csatolt a szerbiai alkotmányhoz, ezekkel nyirbálva meg Koszovó és a Vajdaság korábban kibővített jogait. Koszovóban azonban a helyzet kicsúszott az ellenőrzés alól: a Jugoszláv Kommunista Szövetség szétesett, a milosevicsi Szerbia pedig képtelen volt a válság kezelésére. A kilencvenes évek elején a déli tartományban megjelent a Koszovói Felszabadítási Hadsereg és a Koszovói Köztársasági Fegyveres Erők (albán rövidítése FARK) nevű fegyveres csoport. A fegyveres tiltakozók térhódításával párhuzamosan békésebb csoportok is feltűntek: ezek közül legismertebb a Koszovói Demokratikus Liga (albán rövidítése LDK), amelyben az Ibrahim Rugova köré tömörülő értelmiségiek meghirdették a passzív ellenállás politikáját – a végső cél azonban ugyanaz volt. A koszovói válság 1998-ban nyílt háború méreteit öltötte, amelyben a szerbek több, az albánok kevesebb háborús bűncselekményt követtek el. A fegyveres konfliktust a Szerbia ellen végrehajtott NATO-bombázás zárta le 1999 tavaszán.
A válság ötödik szakasza 1999. június 9-én kezdődött a kumanovói katonai-technikai egyezmény megkötésével, és a függetlenség kinyilvánításáig tartott. Koszovóban nemzetközi közigazgatást vezettek be, a biztonságot külföldi katonák szavatolták, illetve szavatolják ma is. A tartományban fokozatosan kiterjesztették a demokratikus intézmények hatáskörét, a kormányzásba és a közintézményekbe azonban jószerivel csak albánok kerültek, a szerbek ugyanis bojkottot hirdettek.
Találkozunk Clintonnál
Több évtizedes küzdelem után köszöntött be tehát a koszovói albánok által oly nagyon áhított függetlenség. Nem is győzték kivárni, hivatalos kikiáltása előtt egy nappal már megkezdték az ünneplést. „Gezuar pavaresia!” vagy „Urime pavaresia!” – ezekkel a szavakkal kívántak egymásnak boldog függetlenséget, ilyen feliratok jelentek meg úton-útfélen, ajtón, ablakon, minden lehető és lehetetlen helyen. Már szombat délelőtt számtalan fekete sasos zászlót lengetett a szél az albán településeken, de nem volt ritka az angol, a német és az uniós lobogó sem. A zászlók száma délutánra tovább szaporodott, másnapra pedig már zászlóerdő borította a falvakat, városokat. Sokfelé plakátokat ragasztottak, ezeken köszönetet mondtak Nagy-Britanniának, de mindenekelőtt az Egyesült Államoknak a függetlenség megteremtéséhez nyújtott nagyhatalmi segítségért.
A világon aligha van még egy olyan muzulmán ország, ahol annyira imádják Amerikát, mint Koszovóban. Bill Clintonról sugárutat neveztek el: a volt amerikai elnök a sugárút elején a szokásosnál kétszer nagyobb óriásplakátról integet a járókelőknek. Kitűnő tájékozódási pont: találkozunk Clinton elnöknél, mondhatják egymásnak a koszovói albánok. A pristinai sétálóutcán Ibrahim Rugova egy hasonlóan nagy plakátról figyeli a grand hotelba érkezőket, viseltes sálja még ott van a nyakában, pedig megígérte, hogy a függetlenség kikiáltása után leteszi, a halálos betegség azonban gyorsabb volt, előbb jött, mint a függetlenség. Rugova pristinai síremléke zarándokhellyé vált, érkeznek ide Európa minden részéről az albánok, hogy leróják kegyeletüket a koszovói függetlenség egyik megálmodója előtt. Az ünneplő albánok Rugova sírjánál a függetlenségi hétvégén sorozatlövésekkel köszöntötték Koszovó kiválását Szerbiából, másnap a gyerekek tucatszám gyűjtötték a töltényhüvelyeket a sír környékén.
Függetlenségi bor
Az ünneplők első csoportjai szombaton kora délután kezdték meg a tülkölést és a kurjongatást. Ahogy sötétedett, mind többen és többen kapcsolódtak be a dáridóba. A kedélyeket sokáig az sem hűtötte le, hogy hullni kezdett a hó, és órákig havazott, ha nem is sűrű pelyhekben, de nagyon kitartóan. Az átázott ünneplők a szórakozóhelyeken hajnalig folytatták a mulatozást sör, bor és raki, vagyis pálinka mellett. A koszovói albánok új generációi csak egy kicsit vagy már egy kicsit sem tartják be az iszlám előírásait; maguk is méltatlankodnak, ha egy olyan üzletbe mennek be, ahol vallási okokból nem tartanak sört vagy más alkoholtartalmú italt. Egy koszovói borüzem függetlenségi merlot-t hozott forgalomba számozott példányban. A száraz vörösbor címkéjén vörös mezőben aranybetűk hirdetik: „Independence”.
Kettős jelentése van a koszovói albánok számára a függetlenség kinyilvánításának. Február 17-e az önálló állami lét kezdete, de egyúttal a szerb rabiga lerázásának dátuma is. Az albánok ennek rendre hangot is adnak. Nagyon mélyen, szinte kitörölhetetlenül mélyen él bennük a szerbek 1999-es, népirtásszerű hadjárata. Az utóbbi ötven évben megszállóknak tekintették a szerbeket. A függetlenség kikiáltásának napján az egyik pristinai napilap címoldalán megjelent Nikola Pasics, Joszip Broz Tito és Szlobodan Milosevics fényképe, a három fotó alatt hatalmas betűkkel az ünnephez nem illő üzenet: „Fuck you!” A válasz nem sokat váratott magára, másnap egy szerb napilap jött ki a nyomdából hasonló címlappal: George Bush, Hasim Thaqi és Javier Solana fényképe alatt a „Fuck off!” felirat volt olvasható. A délszláv térségben az öldöklést mindig verbális háború előzte meg: a balkáni sajtóháborúk harcos újságírói ugyanúgy nem válogattak az eszközökben, mint a katonák és a szabadcsapatok tagjai az igazi csatatéren.
A koszovói parlament ünnepi ülésére Ibrahim Rugova hozzátartozóin kívül meghívták a Jashari család tagjait is, és ezzel visszacsempészték a közéletbe a nemzetközi nyomásra feloszlatott Koszovói Felszabadítási Hadsereget. A köztudatba nem kellett visszalopni az UCK-t, az eddig is népszerű volt, a függetlenség kinyilvánításával pedig még népszerűbbé vált. Ezért nem csoda, hogy a koszovói albánok szabadságharcosként tisztelik a hadsereg-alapító Adem Jasharit. Bill Clinton és Ibrahim Rugova mellett ő a harmadik személy, aki óriásplakátot érdemelt ki: Jashari géppisztollyal a kezében a pristinai sportcsarnok tetején posztol, és őrködik a koszovói függetlenség felett.
Adem Jashari 1990-ben alapította meg a Koszovói Felszabadítási Hadsereget, amely Albániából betörve 1991. december 30-án vívta első csatáját a szerb erők ellen. A szakállas vezért a szerbek 1998. március 5-én ölték meg – a legenda szerint Jashari halála pillanatában az albán himnuszt énekelte.
A koszovói függetlenség kikiáltása a legnagyobb feladatot a Kforra rótta. A tartományba vezényelt NATO-erők parancsnoka a nagy esemény előtt figyelmeztette a szerbeket és az albánokat, hogy minden provokációval szemben keményen fellépnek, legyen bárki is az elkövető. A Kfor jelenléte a Pristina környéki szerb falvakban csak jelképes volt, igazán jelentős erőket Kosovska Mitrovica térségében vontak össze, ott is inkább az albán városrészben. Az ENSZ-rendőrség és a Kfor tagjai mindenképpen meg akarták akadályozni, hogy a szerbek átkeljenek az albán városrészbe az Ibar folyó fölött átívelő hídon, és ezzel létrejöjjön a fehér és a fekete sas gyermekeinek újabb, vélhetően véres találkozása.
Nemzeti kérdés
Thaqi miniszterelnök ünnepi beszédében ígéretet tett arra, hogy egyforma jogokat biztosítanak a független Koszovó minden polgárának, így a kisebbségeknek is. Kijelentette, hogy országában nem érhet senkit sem hátrányos megkülönböztetés, és senkit sem félemlíthetnek meg. A koszovói szerbek azonban nem hisznek neki: tíz évvel ezelőtt ugyanis még fegyverrel küzdött ellenük, most pedig baráti jobbot nyújtana nekik. Az UCK-ban betöltött szerepe miatt Thaqi tehát nem a legmegfelelőbb személy a kisebbségi politika meghirdetésére.
A szerbek nem is érzik magukat kisebbségnek Koszovóban, ők eltökéltek abban, hogy saját hazájukban vannak, és hogy azt a hazát Szerbiának hívják. Egy mitrovicai szerb férfi azzal igyekezett meggyőzni, hogy neki csak szerbiai igazolványa van, és nem is lesz másik, mert abban a hazában, amelyben ő él, nem lehet valakinek kétféle okmánya: egy fehér sasos meg egy fekete sasos. Túl kicsi a fészek, egy madár is alig fér el benne.
Most arra várnak az itt élő szerbek, hogy elmenjen a NATO, elmenjen a Kfor, és visszavehessék az albánoktól, amit jogos tulajdonuknak tartanak. Koszovó szerintük nemcsak a szerbség bölcsője, hanem Szerbia szíve, és a koszovói albánok a függetlenség kikiáltásával éppen ezt a szívet tépték ki és rabolták el tőlük, az egyetlen szerb haza szívét.
A koszovói szerbeket bátorítja, hogy a belgrádi kormány és a szerbiai ellenzék között nincs vita: ellenzéki és kormányoldalon azt vallják, hogy Koszovó Szerbia része, és az is marad. (Ennek a bátorításnak egyik kézzelfogható megnyilvánulása volt, hogy a tartomány függetlenségének kikiáltása után Szerbia felől máris megrohanták az új határ átkelőhelyeit, és csak a NATO-csapatok segítségével sikerült visszafoglalni a határállomásokat.)
Szerbiában tehát Koszovó nemzeti kérdés, az ilyesmiben a Balkánon általában nemigen van vita: hazafiságban a délszláv népeket nehéz túllicitálni.
Ám az albánokat talán még nehezebb.
