Világvégi rémmesék

Czakó Gábor Magyar rémmeséit a múlt század nyolcvanas évei óta olvashatjuk. A korábbi négy kötet hetvenhét mesés kiszerelésben adta közre a városi legendagyűjtés eredményeit, most az ötödik futamban 99 mese tart tükröt napjaink Magyarországáról az olvasónak. Nem kitalált történeteket olvashatunk, hanem csakis olyanokat, amelyek valakivel megestek, s el is mesélődtek. De nem csak mennyiségi tekintetben tart egyre nyilvánvalóbb rokonságot a rémmesefolyam Boccaccio Dekameronjával, a mesekönyvek szerkezete is hasonló. Nem is értenénk, ha nem ebben az országban éltünk volna az előző két évtizedben, miért nem támad kedve valakinek ezekben a történet- és forgatókönyv-ínséges időkben, hogy a Dekameron vagy a Canterbury mesék mintájára filmre vigye valamelyik Czakó-kötetet.
Szépasszony és társasága – éppúgy, mint a pestis elől vidéki kastélyba húzódó itáliai nemeseké – valamikor rég ki- és elvonult a dübörgő, dzu-dzu-ducc-ducc zajokat ontó, föl-fölhangzó, felszíni bulvár- és jelszó-Magyarországból, ha éltek ott valaha egyáltalán, s több világ belső határában ütöttek tanyát. A ház és a kert, ahol összetalálkoznak, s keserédes felnőttmesékkel vidítják egymást, sem a várostól, sem a falutól nem esik messze, közel a mező, az erdő, a szántó meg a szőlőtermő vidék, de még a templom is, vagyis minden olyan tér, amely az ember mindenkori tágabb egzisztenciáját fejezi ki. S ahol az ember a helyén van, ott minden más is a helyére kerül. A borospoharakban, a pompás egyszerű ételek ízében, illatában, az évszakokban, a természetjelenségekben. Fölragyog, fölparázslik életünk intenzitása, szépsége, minden árnyalata, a történetekben pedig szigorú erkölcsi patikamérlegre kerül minden viselt dolgunk: sérelmeink, múltbeli sebeink, tévelygéseink, hitünk, jóságunk, rendíthetetlen túlélési képességünk.
Világvégi, hellenisztikus helyszín, idő, ahol a mese nyersanyagául szolgáló történetek születnek és elhangzanak. Egy évezredes civilizáció, mint valami elöregedett óriásszörny, vergődik, haláltusáját vívja. Valaminek vége van, éppúgy, mint abban a korban, amikor a kereszténység megszületett. A társaság tagjai – mint örök szüretelők, borászok – őrzik, táplálják mindazt, amit értékként szűrtek le az elviharzó vagy épp állni látszó évszázadok, évtizedek gyötrelmeiből, küzdelmeiből, reményeiből, s kimondatlanul is tudják, hiába élnek távol a habzó felszíntől, belőlük születik majd a jövő.
A Kilencvenkilenc rémmesében már rég nem a szocializmus haldoklik, hanem az egész globalizálódott világ, viszont épp ezért tovább nő az értékek, az intenzitások jelentősége. Ezek ábrázolására sokkal nagyobb felületet fordít immár az író, mint a történetek kibontására, amelyek egyre inkább aforizmatikus csiszoltságban, aszúszerű tömörségben jutnak el az olvasóhoz. Hiszen fél szavakból is értjük mi egymást.
(Czakó Gábor: Kilencvenkilenc magyar rémmese – Ötödik futam. CZ Simon könyvek. 2007, ármegjelölés nélkül.)