Művészettörténész és galériás körökben jól ismert a történet: az ötvenes években Rippl-Rónai-kiállítást szerveztek a Nemzeti Galériában, amelyre meghívást kapott az akkor már idős Diener-Dénes Rudolfis. A festőművész a képek között nézelődve állítólag többször meg-megállt, botjával az alkotásokra mutatott, s fennhangon annyit mondott: „Ezt is én festettem. Meg azt is.” Az elvtársak arcáról lefagyott a műmosoly, pedig már akkor is sok embernek volt tudomása arról, hogy állami szinten, a legfelső körök megrendelésére zajlik a festményhamisítás. Ahogy teltek az évek, s puhult a rendszer, úgy szivárgott ki mind több információ a csalásokról, amelyeknek az áldozatai döntő többségükben kemény nyugati valutával fizető külföldiek voltak. Az üzlet nagy hasznot hozott, a befolyt dollárokból pedig a pártvezetők csak nyugati forrásból beszerezhető luxusigényeit elégítették ki, illetve a legenda szerint részben ebből a pénzből szerezték be a politikai elitet gyógyító Kútvölgyi úti kórház bizonyos felszereléseit.
Rippl-Rónai József rendkívül népszerű volt, képei jó áron fogytak, s mivel életműve kétezernél is több alkotásból áll, a profi hamisítványok nem is szúrtak szemet. A múlt század fordulóján élt művész így vált a legtöbbet másolt magyar festővé, csak az ő szignójával ellátott kiváló minőségű hamisítványból hatszázat tart számon a szakma. Sőt mint az egyik műértő, Bernáth Mária megállapította, egyes hamisítóknak már fel lehet ismerni a stílusjegyeit. Persze nem csak a Rippl-Rónai-képek vásárlóinak érdemes kizárólag megbízható forrásból beszerezniük az alkotásokat; szinte nincs olyan ismertebb festő, akinek a neve alatt ne kerültek volna a piacra kiváló minőségű hamisítványok. Ezek közül sok ma is múzeumok vagy büszke műgyűjtők falán lóg, tulajdonosuknak pedig sejtelme sincs arról, hogy becsapták.
Velenczei Tamás egy egri vásáron vett meg egy huszonöt festményből álló kollekciót, köztük többek között Kádár Bélának, Kmetty Jánosnak, Vaszary Jánosnak mondott képekkel. Hogy mennyi pénzért, azt nem árulja el. Csak később, a miskolci Herman Ottó Múzeum szakértőjével történt találkozása után derült ki, hogy a festmények mindegyike hamis. E képek közül is többet bemutattak Miskolcon, ahol A hamisítás világa címmel nyílt kiállítás a közelmúltban. A tárlat elgondolkodtató, s mint megálmodója, Pirint Andrea mondja, újabb szakmai vitákat gerjeszthet a másolatok, hamisítványok művészi értékéről. Mert – s erről a kiállítás képeit nézve magunk is meggyőződhetünk – egyes képek bizony jobbak, mint az eredetiek, emiatt többnek máig vitatott az eredete. Kérdőjel szerepel például Gulácsy Lajos neve mellett, az ő szignójával ellátott Női akt ugyanis olyannyira hitelesnek tűnik, hogy 1972-ben értékes tételként szerepelt a BÁV árverésén. Az üzletet megkötötték, ám a Gulácsy-szakértők többsége nem fogadja el hitelesnek az alkotást. A Női akt példázza talán a legjobban, mennyire nehéz a beazonosítás, főleg egy olyan alkotó esetében, mint Gulácsy, aki a fél életét elmegyógyintézetben töltötte, így munkássága nehezen követhető nyomon, képi világa pedig álomszerű és nem egységes.
Harmonikusnak éppen Csontváry Kosztka Tivadar élete sem nevezhető, ráadásul hosszú éveken át nem is értékelték sokra az alkotásait, így képei sokáig nem voltak érdekesek a hamisítók számára. Hagyatékát aztán egy építész, Gerlóczy Gedeon vásárolta fel, megmentve ezzel a képeket a megsemmisüléstől. Az életmű kezdett felértékelődni, Miklósi Polák János pedig – mint Németh Lajos művészettörténész feltárta – nekiállt, s huszonhat képet festett meg Csontváry modorában. A hamisítványok a negyvenes években egy Megyeri nevű ószeres tulajdonába kerültek, aki a budapesti Teleki téren adott túl rajtuk. A miskolci kiállításra egyaránt került olyan Csontváry-kép, amely biztosan eredeti, illetve olyan, amely biztosan hamis, megéri megállni előttük, s elismeréssel adózni mindkét alkotó tehetsége előtt.
Persze nem sikerül minden csalás ennyire tökéletesre. A Téli táj című olajfestmény például ismeretlen művész munkája, nevét azonban lekaparták, helyére pedig Mednyánszky László szignóját hamisították. Az elkövetők azonban nem jártak el kellő műgonddal, vagy legalábbis nem találtak az eredetivel megegyező festéket, így az idő múlásával megváltozott a képre hamisított néhány négyzet-centiméteres felület színe, s ma már a laikus számára is szemmel látható a turpisság. Egy lovat ábrázoló képet a Magyarországon kevéssé ismert, de nemzetközileg jegyzett August von Pettenkofennak tulajdonítottak, később azonban a műértők egyetértettek abban, hogy az elnagyolt hátterű, suta jószágot ábrázoló kép mégsem lehet az osztrák zseni alkotása.
Pirint Andreával aztán egy Rudnay Gyulának, az alföldi iskola egyik vezéralakjának a nevével ellátott kép előtt állunk meg. A művészettörténész elmeséli, hogy a hamisítót, bizonyos Kócziánt a mester egyik tanítványa, Seres János buktatta le, ám ha ő nincs, a képet ma is eredetiként tartanák számon. Felhívja viszont a figyelmet: az, hogy egy képből több változat is létezik, nem jelenti feltétlenül azt, hogy hamisítás történt. A festők ugyanis gyakran maguk készítenek úgynevezett replikákat, amelyek értéke megegyezik. Születnek legális, múzeumi másolatok is, gyakran oktató céllal, megfelelő szabályok tiszteletben tartása mellett. Ebben az esetben azonban szándékosan más méretben készül a másolat, a képre pedig ráírják, hogy másolat. Így tett például Burger Lajos, aki kiváló Tiziano-másolatot készített, így tisztelegve az itáliai mester előtt.
Mindezzel együtt a műgyűjtőkre sok veszély leselkedik a vásárokon, hiszen a hamisítás lehetőségével már az ókorban éltek, s amíg lesz igény a festészetre, ezentúl is élnek – mondja Pirint Andrea. A téma azonban rendkívül kényes, érthető okokból több érintett nem is akar beszélni róla. A galériások attól tartanak, ha nyilatkoznak, rajtuk ragad, hogy ők is üzletelnek hamisítványokkal, a becsapott vásárlók szégyenkeznek, a hamisítók pedig inkább megmaradnak az ismeretlenség homályában. Szerencsénkre akadnak azért kivételek.
Gáborral (akinek baja származhatna abból, ha feltárnánk kilétét, ezért hívjuk egyszerűen így) egy Pest megyei kisvárosban találkozunk szalonnasütés közben, közös művész ismerősünk közvetítésének köszönhetően. Barátai szerint a fiatalembernek hatalmas az igazságérzete, „rendes gyerek”, csak nem találja a helyét az életben. Talán emiatt kapott rá az italra, aminek köszönhetően estére nehezen tűri az ellentmondást, többször verekedésbe is keveredett. Legutóbb a helyi diszkóban került összetűzésbe a biztonsági őrökkel, a rendőrség pedig az utóbbiaknak adott igazat, s Gábort hatvanezer forint pénzbírság megfizetésére kötelezte. A férfit „jótevője”, egy kereskedő húzta ki a bajból, kifizette helyette a büntetést, de a történet ezzel nem zárult le. A kereskedő ember ugyanis nem puszta szívjóságból segít a művészlelkű férfin, aki ha nem is Rippl-Rónai, azért festőnek nem utolsó. Mivel más megélhetést nem talált, képek másolásából tartja fenn magát. Történetesen éppen a városi művelődési házzal szemközt fekvő lakásában heti rendszerességgel születnek újjá másod-, harmadvonalbeli, de azért eladható festők művei. A témát és az alapanyagot mindig a kereskedő hozza, s ha a hamisítvány elkészül, a férfi maga jön érte. Készpénzben fizet, képenként átlagosan harmincezer forintot. Így lett Gábor a pénzbírság rendezésének fejében legutóbb két festménnyel a kereskedő adósa. A fiatalember és „jótevője” persze csak kis halak, de hát a festménypiacon sem csak a többmilliós képekre mutatkozik igény. A jó érzékű, de nem kiemelkedő tehetségű hamisítók képei gyakran kötnek ki bolhapiacokon vagy az Ecserin, hiszen a festmények egyszerű házi technikákkal, például füstöléssel is „antikolhatók”. A patinássá tett képeket aztán az alacsony árnak örvendő, mit sem sejtő, gyakran külföldi vevők vásárolják meg. Az Ecseri piacon, vagy ahogyan sokan hívják: a Tangón valóban egymást érik a képekkel is kereskedő ócskások üzletei. A galériások, művészettörténészek szerint csoda, ha itt eredeti képre akad valaki. S valóban: a huszadik század elejéről valónak mondott, gyakran ijesztően giccses képek némelyikére a hozzá nem értő is első ránézésre rámondja, hogy gyanús. A rendőrség szerint nagy valószínűséggel innen származott a Térdét átkulcsoló leány című, Ferenczy Károly hamis szignójával ellátott kép is, amely a Forró Tamás nevével fémjelzett Belvedere Galériában kötött ki, s 3,8 millió forint volt a kikiáltási ára. Forró azt mondta a botrány kirobbanásakor, hogy az Akadémia művészettörténészének szakvéleményével együtt vásárolta meg ügyfelétől a gyanúba keveredett művet, amelyet visszavont az árverésből.
A profi hamisítók – akik szintén a feketepiacon seftelnek, nemritkán célzottan behálózva a vevőket – informátoraink szerint többnyire a festő szakokról kerülnek ki, ám aligha akad közöttük olyan, aki nyíltan beszélne a pénzkeresés ezen módjáról. Az egyik közösségi portálon többekkel próbáltuk felvenni a kapcsolatot, mindeddig sikertelenül.
Polgár Árpád, az egyik legjelentősebb hazai műgyűjtő és galériatulajdonos viszont szívesen beszél tapasztalatairól. Mint mondja, minden becsületes kereskedőnek érdekében áll a csalás elleni harc. Elárulja, hozzájuk általában 1400–1500 tárgy érkezik egy aukcióra, ám végül legfeljebb ezer kerül be a katalógusba. A kimaradó tárgyak mintegy fele nem üti meg az elvárt színvonalat, a másik része viszont kétes eredetű. A nagyobb galériák – így Polgárék is – tekintélyes szakmai stábot és figyelemre méltó technikát tartanak fenn, hogy minden kicsit is gyanús tárgyat alapos vizsgálatnak vethessenek alá, kizárva a hamisítványok továbbértékesítésének az esélyét. Éppen ezért – teszi hozzá – az aukciósházakban gyakorlatilag kizárt, hogy hamis képet adjanak el. Polgár Árpád azt mondja, felbecsülni sem lehet, mennyi értékesnek hitt, valójában hamis festmény lóg a lakások falán, ám személyesen is gyakran szembesül valóságos családi drámákkal, amikor kiderítik, hogy a nagyszülőktől örökölt, korábban évtizedeken át féltve őrzött „Mednyánszky”, „Rippl-Rónai” bizony hamis. Polgár Árpáddal Váci utcai irodájában, Kassák Lajos egykori dolgozószobájában beszélgetünk, a berendezést látva nehéz lenne vitatni a tulajdonos érzékét a műtárgyak iránt. Ódon bútorok, hatalmas festmények és a májusi aukcióra való készülődés közepette művészi rendetlenség teszi harmonikussá a hatalmas galéria e hátsó zugát. Kifejti, a század első felében, majd a hatvanas években újra vándorkereskedők járták a kicsit is tehetősebb polgárokat: orvosokat, építészeket, akiknek remek vételt ígérve s hasukba lyukat beszélve adták el az olykor valóban egészen kiváló minőségű hamisítványokat. Máskor – a mai napig – különböző ügyletek során fedezetként használják a másolt festményeket, vagy tartozást rendeznek vele, a csalás pedig csak évtizedek múltán, netán soha nem derül ki.
A hamisítók profizmusára jellemző – mondja –, hogy végigkövetik az értékes, több kiállítást megjárt festmények útját, s olyan jeleket, pecséteket, viasznyomokat hagynak a hátukon, amelyek a felkészültebb vevőket is könnyen megtéveszthetik. A hamisítási sikerlistát Polgár Árpád szerint egyértelműen a festmények vezetik, de nemesfém tárgyak, bútorok esetében sem árt az óvatosság; talán egyedül a szőnyegek azok a tárgyak, amelyek között még nem találkozott kétes eredetűvel. Előfordul, teszi hozzá, hogy a már-már maffiaszerűen tevékenykedő bűnözők először a műtárgyak eredetét igazoló dokumentumot szerzik be, s annak birtokában gyártatják le az árut. A nagyságrendek érzékelésének kedvéért azt mondja, a csalók egy nagy értékű tárgynál akár 50 ezer euróért szerezhetik be az igazoló papírt, majd egy-két ezer euróért készíttetik el a hamisítványt, amelyet végül 400 ezer euróért értékesítenek, például Fabergé név alatt. Előfordul az is, hogy az elkövetők hozzájutnak például egy Szentpétery József vagy más neves ötvösmester jelével ellátott, esetleg sérült kiskanálhoz, amelyet aztán beültetnek egy tálcába, nagyságrendekkel értékesebbé téve azt. A legjobb műértők pedig tanakodhatnak, olykor egymással is vitázhatnak, hogy vajon eredeti-e az eléjük kerülő alkotás, vagy sem.
Mindenképpen érdemes alaposan vizsgálódni, mert a gyanúba keveredett kereskedők valószínűleg bezárhatják a boltot. Ráadásul ha valaki hamisítványt próbál eladni, a törvény szerint eljárás indulhat ellene csalás miatt, amelyért akár tíz év börtönt is kaphat. Ám úgy tűnik, egyeseknek megéri vállalni a kockázatot az igazán nagy üzletekért.
origo.hu
Magyar szavak, amiket szinte senki sem ismer – Ön tudja mit jelentenek?
