MI A MAGYAR?

A mezőgazdálkodás kezdetleges, maguk élik fel, amit termelnek. Legfeljebb csirkét, kacsát, libát visznek fel az asszonyok Munkácsra, ha nagyon kell a pénz. A lakosság a beregszászi szőllőben keresi meg az egész évre valót. Még a tehetősebb gazdák gyermekei is a beregszászi hegyre járnak napszámba. Gyalog indulnak el a szőllőmunkás parasztok, s fél napig járnak, míg a munkahelyükre érnek. Száraz kenyéren, szalonnán élnek egy hétig, s szombaton a munka végeztével gyalog jönnek haza. Vasárnap az ünneplő ruhájukba öltöznek, főtt ételt esznek, azután megint nekivágnak az erdőnek, hogy hétfőn reggel munkában találja őket a szőllősgazda. Így keresik meg a téli sült krumplira valót. És most itt van fejük fölött a rém: nem fizeti ki magát a szőllőtermelés, egy szép napon csökken a munkabér. A cseh sörért becserélt déli borok kiszorítják a versenyből a ruszinszkói magyar bort. Hallottunk szőllősgazdáról, aki annyira ráfizetett a szőllőjére, hogy dühösen-tébolyultan nekiment, és kivágta tövestül. Pusztán maradt utána a föld. Fuvarozást is vállalnak az izsnyéteiek, főként fakereskedőknél és a Latorica fakitermelő cégnél. Itt is baj közeledik. A fakrach érezteti hatását. Ezt is a munkás szenvedi majd meg.
Népi kultúra? Igen érdekes házi szövőipar. Nincs pénz ruhára, hát termelnek kendert, és maguk szőnek városi nadrágot. Be is festik, hogy ne lássék meg rajta a parasztmunka. Új találmány, a háború óta divatos.
[…] „A szeszgyár tesz minket tönkre, vinnék el az egészet Csehországba” – mondja az egyszerű ember. A maradékbirtokos egy prágai cseh doktor, akinek furmányos cseh nevét a nép egyszerűen a jó magyaros hangzású Retekre egyszerűsítette. Nemcsak hogy a földet nem kapták meg a cserbenhagyott szegények, nemcsak hogy felesbe és harmadosba nem dolgozhatnak többé, mert a maradékbirtokos modernül gazdálkodik, hanem még az uradalmi munka is elveszett. – „A Retek géppel dolgoztat mindent, és napszámosokat a hegyekből hoz” – ebben az egy parasztmondatban benne van a falu tragédiája. Üzemracionalizálás és munkabércsökkentés – mondaná a tanult ember. Egyre megy. A hegyi oroszok olyan olcsón dolgoznak, hogy kiszorítják az izsnyéteieket. Szegényember a szegényembert játssza ki.
Baj van a háztelkekkel is. A kiosztott parcellák messze feküsznek a falutól, és a legelő tőlük nagyon távol esik. Nem is csoda, hogy a 48 házhelyen eddig csak egy ember építkezett. Most Retek és a hatóságok vissza akarják csinálni a telekparcellázást is.
Szomorú történet ez. Szegény falu a maradékbirtok tövében. A sült krumpli története. – „Egész télen azt esszük, a gyermekek már úgy megszokták, hogy nem is tudják, mit lehet enni azon kívül” – mondja szomorú kézlegyintéssel az ingujjas informátor.
[…] Másnap reggel meglátogattuk az iskolát is. Állami népiskola. Kissé bizalmatlanul megy be az ember. A tanító kérésemre a könyvtárszekrényhez vezet. Találunk itt ifjúsági könyveket a berlini Voggenreiter Verlag kiadványaiból és a Kazinczy Társaság irodalmi sorozatából, de ami a legjobban meglep, nagyon sok a vadonatúj, természetes magyar mesekönyv ezzel a felírással: „Jubileumi ajándék.” Bizony, akár akartuk, akár nem, ellenzéki adatarzenál lett a mi vándorlási naplónk. Szinte örültünk neki, hogy egyszer jót is írhatunk be a hatóságok javára. Többet nem is történt meg.
Barkaszó felé menet egy cserjésben ebédeltünk a hátizsákból. Egyszerre csak fát hordó asszonyok jöttek, de visszahökkentek. Hallottuk, hogy betyárokat emlegetnek. Végül mégis nekibátorodnak, s azt mondja az egyik: – „Azt hittük, valami Rinaldó-banda.” – „Fát hoznak?” – „Azt.” – „Úrbéresek?” (Izsnyétén 440 úrbéres „jog” van, az úrbéres vagyon főleg erdőség.) – „Az! Úrbéresek vagyunk mi. Úr-szegények!”
Az első ruszinszkói vándornap átalakított minket. A táj szépségein és a paraszti egzotikumokon túl bepillantottunk Szegényország igazi, szomorú életébe.
(Balogh Edgár: Tíz nap Szegényországban, 1930)