A második világháború poklában, a tömeggyilkosságok, a tervszerű népirtás és a felfoghatatlan atrocitások infernális világában is akadtak olyanok, akik soha, semmilyen körülmények között sem vesztették el emberségüket és a saját életük kockáztatása árán is mentették az üldözötteket. E sötét idők egyik magyar hőse, a revisnyei Reviczky Imre m. kir. alezredes, a „magyar Oskar Schindler” áldozatos embermentő tevékenységéről méltatlanul keveset hallott a hazai közvélemény, főleg a fiatal generáció. Pedig Reviczky alezredes – posztumusz vezérőrnagy – életútja és megalkuvást nem ismerő embermentő tevékenysége alapján igazán megérdemli, hogy alakja méltó helyet kapjon a magyar hősök panteonjában. Személye örök példa arra, hogy mindig voltak olyan hazánkfiai, akik emberek tudtak maradni a legsötétebb időkben is.
Revisnyei Reviczky Imre a millennium évében, 1896. november 4-én született a felvidéki Bánócon, ősi nemesi család sarjaként.
Az arisztokrata felmenőkkel is rendelkező Reviczky família egészen az Árpád-korig vezeti vissza a családfáját, akik számos kiválóságot adtak a magyar történelemnek és kultúrának; így többek között a hétéves és az osztrák örökösödési háború vitéz katonáját, Jánost, vagy a reformkor híres politikusát, gróf Reviczky Ádám főkancellárt, aki 1830-tól a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagjaként a hazai tudomány felvirágoztatásáért is oly sokat tett, továbbá a neves orientalistát, Reviczky Károlyt, valamint a magyar lírikus költészet egyik nagy alakját, a fiatalon bekövetkezett halála ellenére teljes életművet maga után hagyó Reviczky Gyula költőt. A család sarja volt Ullein-Reviczky Antal is, az élesen náciellenes diplomata, akit Adolf Hitler csak úgy emlegetett, mint „a magyar kormány rossz szellemét”, és aki Horthy kormányzó, illetve Kállay Miklós miniszterelnök megbízottjaként komoly szerepet vállalt az angolszász szövetségesekkel folytatott titkos különbéke-tárgyalásokon, majd az ország 1944. március 19-én történt német megszállása után a náci-kollaboráns Sztójay-kormányt illegitimnek nyilvánítva stockholmi követként kijelentette, hogy ő továbbra is „a független Magyarország utolsó legális kormányát” képviseli. Ez a családi háttér igen nagy szerepet játszott abban, hogy Reviczky alezredes számos tiszttársával szemben nem hagyta, hogy magával ragadja az úgynevezett modern korszellem, vagyis a náci ideológiai fertőzés.
A katonai pályának nagy hagyományai voltak a Reviczky családban. Imrét 1916. augusztus 18-án avatták hadnaggyá és a kassai 9. gyalogezred tisztjeként novembertől a keleti fronton, a Kárpátokban harcolt.
Ezredével együtt részt vett a Románia elleni hadműveletekben, már ekkor tanújelét adva bátorságának és az alárendeltjei iránt érzett felelősségének. A román megadás után 1918 márciusának végén az olasz frontra vezényleték, a Dolomitokba. Reviczky hadnagyot itt érte a padovai fegyverszünet és az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának híre 1918 novemberében. Az összeomlás ellenére november végén Reviczky Imre önként jelentkezett abba a kassai huszárezred tisztjeiből összeállított kis csapatba, amely sikerrel vette fel a harcot a felvidéki területekre beözönlő csehszlovák légiósokkal, egészen Budatinig nyomva vissza a magyar területek megszállásra érkező és túlerőben lévő cseh alakulatokat. 1918. december 3-án azonban a Károlyi-kormány utasítására vissza kellett vonulniuk, így Kassa és Reviczky Imre szülővárosa, Bajnóc is csehszlovák kézre került. A Sátoraljaújhelyre került fiatal hadnagy azonban tovább folytatta az ellenállást, sőt rendkívül nagy merészséggel átlépte a demarkációs vonalat, majd egymagában, fegyveresen visszatért Bajnócra annak ellenére, hogy a csehszlovák hatóságok ekkor már 10 ezer korona vérdíjat tűztek ki a fejére. Az első világháborút lezáró békeszerződések, az országot súlyosan megcsonkító trianoni diktátum után a győztesek verdiktje előírta a hadsereg jelentős részének leszerelését. Reviczky Imrét emiatt számos tiszttársával együtt menesztették az aktív szolgálatból, de csaknem egy évtizedes a képességeinek és tehetségének nem megfelelő testnevelő tanári munka után 1931-ben ismét belépett a honvédség kötelékébe. 1931 és 1939 között Békéscsabán szolgált századparancsnokként. Mint kitűnő minősítéssel rendelkező csapattisztet 1937-ben törzstiszti tanfolyamra vezényelték, amelynek elvégzése után őrnaggyá léptették elő. Reviczky Imre számára nagy elégtétel jelentett, hogy a Felvidék visszatérésekor 1938 novemberében ő is részt vehetett az ünnepélyes kassai bevonuláson. Reviczky őrnagy életében a második világháború kitörése, de különösen Magyarország 1941. június 28-án a Szovjetunió ellen történt hadba lépése jelentette a nagy fordulópontot. A szovjet hadműveletre kijelölt Kárpát-csoport 1941. július elsején lépte át az államhatárt. Reviczky Imre ekkor Királyhelmecen, a Bodrogközi Járási Kiegészítő Parancsnokságon szolgált. Annyira emberségesen intézte a behívandók ügyeit, hogy a kisváros közönsége gyorsan a bizalmába fogadta, és már nemcsak katonai, hanem egyre gyakrabban civil ügyekben is a segítségét kérték. 1941 júliusában a magyar idegenrendészet a német támadás elől Magyarországra menekült több ezer hontalan, vagy „tisztázatlan állampolgárságú” zsidót deportált Kamenyec-Podolszkba akiket átadtak a németeknek; a nácik pedig tömegsírokba lőtték a szerencsétlen embereket. Reviczky Imre, mintha csak megsejtette volna, hogy mi vár rájuk, több, a királyhelmeci állomáson várakozó deportáltakkal zsúfolt szerelvény elindítását is megtiltotta, és azokat visszafordítva sok száz, főleg nyírbátori és környékbeli zsidó életét mentette meg.
Az 1941. november elsején alezredessé előléptetett Reviczky Imre 1942. április derekán a tragikus sorsra jutott 2. magyar hadsereg 6. könnyű hadosztályának zászlóaljparancsnokaként indult a keleti frontra.
Zászlóalját Kurszk és Dimitrijev térségében partizánvadász-egységnek osztották be. Reviczky alezredes erélyesen tiltakozott a civil lakossággal szemben kiadott megtorló parancsok végrehajtása ellen, és e parancsokkal szembeszegülve alárendeltjeinek szigorúan megtiltotta a túszszedést, a túszok kivégzését, illetve a civil lakosság elleni atrocitásokat. Számos ilyen akciót mint a lelkiismeretével összeegyeztethetetlen embertelenséget pedig egész egyszerűen elszabotált. Az alezredest e „puhakezűsége” miatt, és elkerülendő a nagyobb botrányt, 1942. június 15-én hazarendelték. A harctéri szolgálat helyett – egyfajta megszégyenítésként – 1941. május elsejei hatállyal a nagybányai X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj élére nevezték ki. A munkaszolgálatot a honvédelemről szóló 1939. évi II. törvény vezette be a magyar holokauszt történetének egyik sajátos katonai intézményeként. A munkaszolgálatos alegységekbe elsősorban a faji törvények alapján a fegyveres katonai szolgálatból kizárt zsidókat, vagy a „megbízhatatlan” nemzetiségieket, illetve a politikailag gyanúsnak minősített személyeket sorozták be, ahol fegyver nélkül kellett nehéz és sokszor életveszélyes kényszermunkát végezniük, igen gyakran a szadista századparancsnokok és keretlegények kénye-kedvének kiszolgáltatva.
