Nagykorú szabadság

Tegnap ülhettük meg a 18. születésnapját az első szabad választások második fordulójának, vagyis immár nyugodtan elmondhatjuk: a magyar demokrácia nagykorú. Nyugodtan véget vethetünk tehát annak az állandó magyarázkodásnak, hogy az 1990-től működő rendszer gyermekbetegségektől szenved. Országunk jelen helyzete pedig összességében talán súlyosabb, mint a „kiskorúság” alatt bármikor. Lehetne beszélni arról, hogyan áll a gazdaság, górcső alá vehetnénk a hazai kis- és középvállalkozások helyzetét vagy azt, hányan dolgozunk e hazában. Ezen kérdésekről, hála a jó égnek, kétségtelenül sok szó esik mostanság, igaz, a tetteknek még híján vagyunk, ám egyes nemzetstratégiai kérdések aztán végképp elsikkadnak.
Itt van mindjárt a népesedés ügye. Tragikusan rosszul állunk, egy család átlagban csupán egy gyermeket vállal, na jó, statisztikailag 1,3-et. Pedig még másfélszer ennyi csemete is kevésnek bizonyulna ahhoz, hogy az ország lakosságának jelenlegi számát saját erőnkből fenntartsuk, az akár nemzetbiztonsági kockázatokat is felvető bevándorlást nagyjából mellőzve. Egyetlen vigasztaló tényező az, hogy egyes felmérések szerint a magyar nők átlagosan egy gyerekkel többet szeretnének, mint ahányat végül vállalnak. Akkor viszont miért nem tesz meg a mindenkori hatalom azért mindent, hogy a demográfiai katasztrófát elkerüljük? Hogy mást ne mondjunk, a kereszténydemokraták által javallott családi adózást – tán egy kicsit cizellálva – már rég be kellett volna vezetni. Másrészt pedig botrányos, hogy nem számít bele a nyugdíjba, hogy ki hány gyermeket vállalt, nevelt fel és taníttatott. Régóta kidolgoztatott az a koncepció, miszerint a hazánkban dolgozó magyar polgárok a bérüket amúgy is terhelő magas adók, illetve járulékok egy részéből a szülők nyugdíját egészítenék ki. Nos, erről szóló vita miért nem rázza meg az Országház falait?
Amúgy ha holnaptól el is kezdődne a hatékony népesedéspolitika, a Ratkó-gyerekek küszöbönálló tömeges nyugdíjazása miatt lehet, mégsem tudjuk megkerülni, hogy egy bizonyos mennyiségű bevándorlót fogadjunk, hiszen elegendő munkaképes polgár híján öszszeomolhat a társadalombiztosítás, mi több, a gazdaság. Arról viszont egy szót nem ejtenek politikai vezetőink, hogy végszükség esetén mégis mekkora embertömegről lehet egyáltalán szó, arról pedig végképp se kép, se hang, hogy milyen kultúrájú népek illeszkednének be viszonylag könnyen a magyar társadalomba. Külhoni szórványmagyarok, csángók vagy más nemzetiségűek? Lehet, hogy nem szükséges őket behívni, de lehet, hogy igen. Hall minderről bárki bármilyen nyilvános szakmai diskurzust? Nem, pedig a politikai elit erre vonatkozó elképzeléseiről igenis joga lenne tudnia a cirka tízmillió országlakosnak.
A másik nemzetstratégiai jelentőségű kérdés a határon túli magyarok ügye. Bár a magyarországi politikai osztály tesz külhoni nemzettársainknak gesztusokat, némi anyagi támogatást is nyújt, de öszszességében rendkívül sok megoldatlan ügy által terhelt a magyar– magyar viszonyrendszer. Európában minden érintett országban így vagy úgy megoldják a külhoni nemzettársak kettős állampolgárságát, nekünk azonban erre tizennyolc esztendő sem volt elég. Pedig a brit többszintű modelltől a szlovák vagy román szabályozásig számos példát meg kellett volna már rég vizsgálni, aztán pedig cselekedni. Parlamenti pártjaink azonban az összességében legrosszabb helyzetben lévő szerbiai magyaroknak sem tudják vagy akarják felkínálni az anyaországi állampolgárság lehetőségét. Délvidéki testvéreink megoldatlan ügye éppen most sem aktuális. Szégyen, mégpedig – ha tetszik, ha nem – az egész politikai elitünkre nézvést. Arra pedig már csak keserűen legyint az ember, hogy a szomszédos országok magyar nemzeti közösségei által képviselt autonómiakoncepciókat honi politikusaink vagy egyáltalán nem, vagy messze nem elég hatékonyan támogatják a nemzetközi porondon.
Szintén mutáns demokráciánkat és országos politikusainkat minősíti (talán az egyetlen Sólyom Lászlót leszámítva): négy és fél parlamenti ciklus nem volt elég arra, hogy a hazai nemzeti-etnikai kisebbségek legalább egy-egy parlamenti helyet kapjanak. Aki tudja, joggal örvendezik annak, hogy a ljubljanai vagy a zágrábi parlamentben ülhet egy-egy magyar politikus, egy szűk és egy bő tízezres közösség képviseletében. Mi miért nem tudunk hasonló demokratikus gesztust tenni? Tizenhárom országgyűlési helyről lenne szó, talán lehetne valamiképpen szabályozni, hogy e képviselők csak a közösségeiket érintő kérdéseket illetően bírjanak döntési joggal.
Hogy az emberi szabadságjogok ügye miképpen áll mifelénk, az is megmutatja az úgynevezett magyar demokrácia valódi arcát. Gondoljunk csak a másfél esztendővel ezelőtt történtekre és az azóta is zajló jogi hercehurcákra, vagy éppen arra, hogy az áldozatok erkölcsi és anyagi jóvátétele elmaradt. A nem klasszikus szabadelvű, hanem szélsőliberális szólamok ilyenkor persze egyáltalán nem azok hangját erősítik, akiknek az emberi méltósága csorbát szenvedett. A fogyatékossággal élők helyzete sem igazán javult a „módszerváltás” óta, sőt több tekintetben romlott. Megaláztatás éri a pedagógusokat is nap mint nap; nem elég, hogy meglehetősen rosszul keresnek, még simán meg is fenyegethetik, verhetik őket, ahelyett, hogy humánusan ugyan, ám határozottan ők fegyelmeznék az arra érdemeseket. A kormányoldal nem védi meg a helybenhagyott tanárokat; arról nem beszélve, hogy egyik politikai garnitúra sem tartotta fontosnak, hogy a pedagógusok bérét a többszörösére emelje. Igen, a többszörösére, hiszen a nemzet, illetve a társadalom szempontjából az egyik legfontosabb hivatást gyakorolják. Megy a szövegelés a tudásalapú társadalom szükségességéről, ám sorra csuknak be olyan iskolákat, amelyekbe jogosan járatnák a helyi emberek a csemetéiket.
Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a környezetünket mennyire nem védjük. Ezer szállal kötődik ide az is, hogy hazánkban egyáltalán nem beszélhetünk tudatos fogyasztói kultúráról, holott enélkül igen nehezen képzelhető el egy nagykorú demokrácia. Persze Magyarország az Európai Unióban sok tekintetben kivétel, abban is, hogy a civil szféra jelentőségét, illetve megerősödésének kívánatos voltát még mindig hangsúlyozni kell. Megkerülhetetlen tehát egyfajta számonkérés, hiszen az úgynevezett ’89-eseknek, a reformkommunistáknak és az akkor feltűnt ellenzékieknek a jó része ma is politizál, az elmúlt tizennyolc esztendőre egyértelműen ők nyomták rá a bélyegüket. Voltak, akik jól vizsgáztak, de a legtöbben leszerepeltek, hiszen a nemzet legégetőbb kérdéseire nem találtak igazán hatékony válaszokat.
Azért boldog születésnapot!