Az első világháborúban közvetlenül a frontok 1914. őszi megmerevedését követően a háborúzó felek hozzáláttak az ellenfél belső bomlasztásához. Úgy okoskodtak, amennyiben nem sikerül győzelmet kicsikarni a fegyverek erejével, az ellenséges haderő harci kedvét kell gyengíteni, és a hátországot fellázítani. S minél nagyobbak voltak a frontokon elszenvedett veszteségek, annál inkább elfogadhatónak tűntek a legnagyobb propagandahazugságok vagy a legsötétebb szövetségesek. (Lásd például Románia hadba lépésének megvásárlását vagy Masaryk és cseh nacionalistái antant általi kitartottságát.)
Világos volt a német politikai és katonai vezetés számára, hogy a birodalom nem győzhet kétfrontos háborúban, abban is egyetértettek, hogy Németország valódi ellensége Franciaország. Berlin és Szentpétervár viszonyát nem terhelték súlyos ellentétek, ráadásul az antanthatalmak közül katonai értelemben is a cári Oroszországot tartották a leggyengébbnek. Berlinben tehát mindenki egyetértett abban, hogy diplomáciai, politikai vagy katonai eszközökkel fegyverletételre kell kényszeríteniük Szentpétervárt. E tekintetben a Paul von Hindenburg és Erich Ludendorff vezette Ober Ost (a megszállt keleti katonai körzet, illetve ennek főparancsnoksága) képviselte a legradikálisabb álláspontot. Ők 1914. őszi győzelmeik után azt követelték, hogy a német hadvezetés helyezze át keletre a hadműveletek súlypontját, s gyors katonai győzelmekkel számolják fel a központi hatalmak kétfrontos háborúját, ezt követően a felszabaduló erőkkel véglegesen meggyengíthetik Franciaországot. Mivel Erich von Falkenhayn, a marne-i csata után kinevezett új vezérkari főnök továbbra is nyugaton kereste a döntést, a fellazítási kísérletek a korlátozott keleti hadműveletek mellett maradtak. Egyrészt az úgynevezett narancshéj-stratégia értelmében a magukat elnyomottnak érző népeket – a lengyeleket, a finneket, a baltiakat stb. – kívánták az orosz megszállás ellen fordítani. Másrészt a keleti szlávokat a cári elnyomás ellen akarták fellázítani. Ez utóbbi céllal, Oroszország forradalmasításával a német szociáldemokraták is feltétlenül egyetértettek, hiszen ők éppen azért támogatták a Reichstagban az első világháborút – például háborús hitelek megszavazásával –, hogy megdöntsék az akkori Európában legelmaradottabbnak számító cári birodalmat.
A német császári kormány már 1914 őszén egy apró orosz szélsőbaloldali csoport, a magát bolseviknak – többséginek – nevező szervezet, valamint Svájcba szakadt vezetője, Lenin felé fordult. A hivatásos orosz forradalmárra Alexander Kesküla észt bolsevik hívta fel a berni német követség figyelmét. Kesküla reményei szerint egy oroszországi forradalom esetén szülőhazája elszakadhat a cári birodalomtól, és egyesülhet Svédországgal. Oroszország forradalmasítása érdekében Kesküla összesen 250 ezer birodalmi márkát – mai árfolyamon mintegy 750 ezer eurót – kapott a berlini külügyminisztériumtól. Kesküla később frontot váltott, és az antant zsoldjában óvott Lenin „lelkiismeretlenségétől”, valamint „brutális és kíméletlen energiáitól”.
Kapcsolattartóként Kesküla helyét nem sokkal később a világháború kirobbanásakor Konstantinápolyban tartózkodó Alexander Lasarevits Helphand vette át. A minszki születésű hivatásos forradalmár még 1914 őszén „szolgálattételre” jelentkezett az ottani német nagykövetségen annak ellenére, hogy őt magát kiutasították a birodalomból radikális nézetei miatt, s tartásdíj nem fizetése miatt is számos tartomány rendőrsége körözte. Főként nőügyei tették hírhedtté, a német szociáldemokraták szerint Konstantinápolyba is azért települt, hogy „a legtisztább forrásból tanulmányozza a többnejűséget”.
Az immár főként üzletemberként tevékenykedő Helphand – aki az 1905-ös forradalomban való részvétele, letartóztatása és Szibériába száműzése óta mérhetetlenül gyűlölte a cári rendszert – 1915 februárjában már Berlinben ismertethette Oroszország forradalmasítására vonatkozó terveit. Az általa elkészített 23 oldalas tanulmány rendkívül meggyőző lehetett, azonnal egymillió birodalmi márkát és hivatalos német útlevelet kapott, hogy újra felvegye a kapcsolatot egykori elvtársaival. Hamarosan, 1915 májusában Bernben találkozott is Leninnel. Bár utólag Lenin megpróbálta kisebbíteni a találkozás jelentőségét – hiszen kellemetlen lett volna bevallania a német segítséget –, mint mondta, a szociálsoviniszta a farkát behúzva menekült lakásáról. Csakhogy számos közvetett forrás arra utal, hogy nem szakadtak meg a kapcsolatok. Walter Nicolai, a német titkosszolgálat vezetője emlékirataiban így fogalmazott: Lenin „értékes információkat szállított a hírszerzésnek a cári Oroszország állapotáról”. Ráadásul Helphand számos, a bolsevik vezetés közvetlen környezetéhez tartozó orosz forradalmárral tartotta a kapcsolatot, mint például Mojszej Urickijjel, a pétervári Cseka későbbi megalapítójával.
Helphand az akkor semleges skandináv államokba, Koppenhágába és Stockholmba helyezte át székhelyét, megalapítva egy export-import céget. Ebbe bevonta Lenin számos bizalmasát, s a vállalkozáson keresztül jelentős összegekkel támogatta a bolsevikokat.
Stockholm jelentőségét növelte, hogy Finnország orosz megszállás alatt állt, s a bolsevikok és a német titkosszolgálat főként a haparandai svéd–orosz határállomáson juttatták be a cári birodalom felforgatására szánt pénzt, fegyvert és propagandaanyagot.
Bár Helphand legvérmesebb reménye – a forradalom kirobbanása 1916-ban – nem vált valóra, ám számos javaslata valósággá vált. Mint például az antant hadianyag-segítségének legfontosabb átrakóhelyén, az arhangelszki kikötőben elkövetett szabotázsakciók. S ahogyan javasolta, a pétervári Putyilov-gyárban és Nyikolajevben sztrájkok robbantak ki. Amint azt a cári rendőrség feltételezte, a többhetes sztrájkot itt is a berlini forrásokból feltöltött sztrájkkassza tette lehetővé. Ulrich Brockdorff-Rantzau koppenhágai német követ a cár lemondását kikényszerítő 1917. februári forradalmat így kommentálta: „az elsők között dolgozott a most elért sikerért”.
Berlin a forradalmat követően már nemcsak a cári hatalmat megijesztő és különbékére kényszerítő mozgolódást várt a bolsevikoktól, hanem „járulékos kárként” elfogadhatónak tartotta a koalíciós kormányt megdöntő „proletár forradalmat” is. Pedig a németek fő vonalaiban tisztában voltak azzal, milyen kockázatokat jelentene Európa számára egy bolsevik Oroszország.
Lenin a februári forradalmat követően feltétlenül szeretett volna Svájcból Oroszországba utazni. Az antanthatalmak nem voltak érdekeltek hazatérésében, így egyetlen lehetőségként maradt Németország. Végül feladta a kalandos, inkognitóban történő hazatérési terveket – süketnéma svéd utazónak maszkíroztatását vagy a keleti front mögé szállítását repülőgéppel –, s még nagyobb kockázatot vállalva a császári kormány engedélyével Svédországon keresztül kívánt hazatérni. Miután Berlin elfogadta Lenin követeléseit – csak az összekötőjével tárgyalnak a németek, elismerik a 31 személyt szállító vagon területenkívüliségét, normál árú menetjegyért utaznak –, útra keltek. Erről a történelmi útról jegyezte meg később Winston Churchill, hogy Lenint úgy csempészték be Oroszországba, „mint egy pestisbacilust”. Trelleborgban, a svéd határon Helphand embere, Jakob Fürstenberg fogadta Lenint, s továbbította a haparandai határra. Az összeesküvők 1917. április 16-án éjjel érkeztek meg Pétervárra, Lenin azonnal meghirdette a – háborút tovább folytatni kívánó – ideiglenes kormány politikáját támadó híres „áprilisi téziseit”. Mint mondta, a honvédelem „kispolgári” fogalom és a „burzsoázia tömegeket becsapó trükkje”.
Lenin sikeresen bejutott Oroszországba. Teljesen kívánságaink szerint dolgozik – táviratozta Berlinbe 1917. április 17-én a német hírszerzés stockholmi rezidenciájának vezetője. Mint a dokumentumokból kiderül, Berlin támogatta a Pravda kiadását éppen úgy, mint az ideiglenes kormány ellen tüntetők megvásárlását.
A császári kormány 1917. július 5-i helyzetértékelésében így fogalmazott: „Lenin propagandamódszerei tűnnek a tömegeknél a legeredményesebbeknek.” Néhány nappal később a stockholmi nagykövet úgy látta, „nincs messze már az az idő, amikor a Lenin-csoport kormányra jut, és ezzel a béke… megvalósulna”. Nem véletlen, hogy Theobald von Bethmann-Hollweg kancellár és Paul von Hindenburg vezértábornagy lehetőségeikhez mérten támogatták Oroszország felbomlását. Forradalmárok százait engedték az orosz birodalomba, s felpörgették a propagandát is. A berlini pénzügyminisztérium röviddel Lenin Oroszországba érkezte előtt átutalt további ötmillió márkát a külügyminisztériumnak propagandacélokra.
Megérte a befektetés Berlin számára, hiszen mindössze egy hónappal az 1917. novemberi forradalmat követően, vagyis decemberben már a fegyverszünetről tárgyaltak Oroszország és a központi hatalmak képviselői. „A bolsevikok nagyszerű fickók, és eddig mindent szépen és jól csináltak”, írta naplójába Kurt Riezler, a kancellár bizalmasa, akinek nagy befolyása volt a német Oroszország-politikára.
A külügyminisztériumnak a Bad Kreuznach-i főhadiszálláson állomásozó összekötője a következőt táviratozta Berlinbe 1917. november 25-én: „A mostani pétervári kormány súlyos nehézségekkel küzd. A bankok megtagadnak tőle minden pénzügyi támogatást, amelyre a kormánynak szüksége lenne a lakosság és a hadsereg élelmezéséhez… Amennyiben sikerülne a szükséges pénzzel a nehézségeken úrrá lenniük és a jelszavaikat a lakosság és a nép körében keresztülvinni, akkor a fegyverszünet megkötéséig hatalmon maradhatnának. Ezt felismerte Lenin, és ezért hozzánk fordul… A hadvezetés kívánatosnak tartja, ha sikerülne a lenini kormány támogatása.” Rövid időn belül Riezler lejegyezhette, hogy a bolsevikokhoz „már eljutott a pénz”.
Megtették hatásukat a támogatások, valamint a keleti fronton 1918. február 18-án megindított Ökölcsapás hadművelet: március 3-án a bolsevikok aláírták a breszt-litovszki békét Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával. A hivatalos kapcsolatok felvételét követően, májusban a Moszkvában dolgozó német diplomaták jelezték, a bolsevikok rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. Jelentős kenőpénzekkel sikerült elérniük, hogy a bolsevisták ne evezzenek az antant farvizére, fogalmazott Richard von Kühlmann külügyi államtitkár 1918. június 5-én.
„Sohasem volt megvásárolhatóbb a megvásárolható Oroszország”, összegezte tapasztalatait Wilhelm Graf von Mirbach moszkvai német nagykövet. Egyben figyelmeztetett: az antanthatalmak két kézzel szórják a pénzt, hogy ismét saját oldalukra csábítsák Oroszországot. Havi hárommillió márkára becsülte azt az összeget, amennyivel az antant befolyása ellensúlyozható.
A bolsevik terrorról érkező híradások álláspontja újragondolására késztették a berlini vezetést, ami abban is megnyilvánult, hogy mind nagyobb támogatást nyújtottak a fehéreknek, például a doni kozákok vagy a királypártiak is részesültek a német külügyminisztérium forrásaiból. 1918 nyarának romló kétoldalú kapcsolatait jelezte, hogy II. Vilmosnak nem sikerült megmentenie rokonát, II. Miklóst és német származású feleségét. A bolsevikok már megengedték maguknak azt a pimaszságot, hogy a cári család tagjainak szabadon bocsátását – 1918 szeptemberében, két hónappal kivégzésük után – ajánlották a bebörtönzött német kommunisták – mint Karl Liebknecht – kicseréléséért.
Ma már megállapítható, hogy a császári Németország anyagi és logisztikai segítsége nélkül aligha jutottak volna hatalomra Oroszországban az akkor törpe kisebbségben lévő bolsevikok. A furcsa szövetséget a közös ellenség tartotta egyben. Négy éven keresztül támogatta Berlin az orosz forradalmárokat pénzzel, lőszerrel és fegyverrel, így gyorsítva a cári birodalom, majd az ideiglenes kormány összeomlását. A dokumentumok szerint legalább 26 millió márkát – mai értéken mintegy 75 millió eurót – költött csak a berlini külügyminisztérium 1917 végéig az orosz katonai ellenállás megtörésére.
origo.hu
Bayer Zsolt: Magyar Brian élete
