Még egy politikai elhunytat sem illendő várakoztatni a nekrológjára, ám az érintett remélhetőleg megbocsát érte: az új pápa csütörtöki belépője talán némileg fontosabb volt, mint a „pápai gyerek” lelépője. Bár utóbbi sem csekélység. Gyurcsány Ferenc távozásával bő húsz évünk is elszelelt. Vele a magyar politikai élet egy korszaka lezárul, egy meghatározó alakja távozik, s tér vissza oda (a civil életbe), ahonnan kimozdulnia sem kellett volna. 

Ha Gyurcsány Ferenc politikai eltávja végleges, s nem olyasmi geg, mint az Ember a holdon című vígjátékban, akkor sincs kedvem triumfálni. Már nincs. 2004. december 5-én még lett volna miért. Ha akkor, a Gyurcsány Ferenc vezényelte megbocsáthatatlan gyűlöletkampány, a külhoni magyarság elárulása és kitaszítása után az alig pár hónapja, puccsal hatalomra került miniszterelnök végleg lelép, minden jóérzésű magyar örült volna. Nélküle talán a maradék magyar balliberálisok nem lövik magukat lábon Őszödön. Csak az országot. 

Magyarország semmiképp nem úszhatta meg ép bőrrel az MSZP–SZDSZ országlását, akár Gyurcsánnyal, akár nélküle. Éspedig azért, mert e garnitúra szellemi kapacitása, be- és átlátóképessége kétségbeejtő. Építeni nem bírnak, csak rombolni. Értelmiségük buta, kontraszelektált, törzsi és gyűlölködő. Békaperspektívából, lakájmentalitással, az aktuális elnyomó birodalomnak való teljes behódolással nem lehet országot vezetni. Illetve lehet, ám az óhatatlanul a 2009-es csődhöz, az IMF karmai­ba vezet. Hervadópályára.

Ha 2006 szeptemberében, az őszödi beszéd kiszivárgásakor mond le, talán még akkor is lett volna mit ünnepelni. A rendőrterror utáni elhúzása a balfenéken viszont az áldozatok vére miatt már keserédes lett volna. Ám nem tette meg, nem bírta elereszteni a kormányrudat. Hatalmába kerítette a vezetési mámor. Ő mondá: „Imádtam. Életem legjobb része volt.” E hasábokon sokszor indítványoztuk Gyurcsánynak, hogy mondjon le, térjen vissza a kádkőiparba, esetleg váltsa be őszödi ígéretét, s írjon kib...szott jó könyveket a baloldalról. 2006. október 23-a után minden egyes nap, amit a bársonyszékbe csimpaszkodva töltött, a magyarországi balliberálisok életesélyeit csökkentette. Közelgett az elkerülhetetlen vég. S bár sokáig úgy tűnt, hogy – Fricz Tamás szavaival – ez egy „következmények nélküli ország”, kiderült, mégiscsak van következmény. Noha olykor éveket kell rá várni. És jöttek a kétharmadok. Gyurcsányék országlásának egyenes következményeként. Ennyi haszna legalább volt.

Ezt nem dicséretnek szánom (bár annyi szekálás után, amit tőlem kapott, ennyi belefér), pusztán ténymegállapításnak. A semmiből fölépített egy pártot, amellyel nemsokára kenterben verte egykori anyapártját. Ez, akárhonnan nézzük, politikai teljesítmény. Bukott politikusból, páriából az ellenzék megkerülhetetlen vezetőjévé küzdötte vissza magát. 

Mígnem a Birodalom ideejtőernyőztette legújabb helytartójelöltjét, az Övcsatost. Aki egy újszériás lakáj, egy minden jóérzés, gátlás és erkölcsi érzék nélküli homo brüsselicus, a saját feleségét is letaposó moral insanity. Aki nem gumilövedékkel, hanem élessel lövet majd, ha netán hatalmat kap. Hozzá képest Gyurcsány Ferenc egy már-már kedves, szerethető politikus. Régóta írom: a baloldalon mindig van lejjebb. A magyarországi balliberálisok még vissza fogják sírni Gyurcsány Ferencet.