Most, hogy az október 23-ás számháborúsdi boldog véget ért (a Tisza-vezér mindenkinek bebizonyította egy 2022-es fotóval, hogy legalább tízmillióan voltak a Hősök terén), végre visszazökkenhet a honi közélet az egyik kedvenc témaköréhez: az apák és fiúkozáshoz. Nézzük csak, mit pötyögött be a minap az internetbe Magyar Péter! „Önmagában szomorú, és a jó ízlés teljes hiányára vall, hogy a 62 forradalmárt halálra ítélő Tutsek Gusztáv dédunokája, Toroczkai László mond megemlékező beszédet október 23-án a Corvin közben.” Aki nem röhögte el az első tagmondatot – hogy olyasvalaki magyaráz „jóízlésről”, aki lehallgatta a feleségét, aki összerondított nadrágban telefont rabolt, aki úgy mészároslőrincezik, hogy nemrég még állásért könyörgött nála, aki úgy orbánozik, hogy pár hónapja még ő diktálta a vastaps ütemét a beszédeinél –, szóval aki mindezen átlendült, az a végén még kapott a nyakába egy ilyet is: „a rokoni érintettség fényében még szánalmasabb, hogy önök a fideszes propagandával közösen vérbírózzák az én nagyapámat, aki a forradalmi bizottság tagja volt, és sok magyar hőssel együtt az életét és a szabadságát is kockáztatta a magyar szabadságért. Szégyelljék magukat!”
Vegyünk egy nagy levegőt, és próbáljuk tisztázni, kinek kellene itt elszégyellnie magát. A Mi Hazánk elnöke évtizedekkel ezelőtt könyvben megírta, és többször nyilatkozott róla, ki volt a dédapja. Hogy Magyar Péter ebben most tunkol, az nem önmagában érdekes, illetve undorító – hanem éppenséggel a tunkoló viselkedése miatt, Péterünk apák-fiúkozós kórisméjének ismeretében. Hiszen éppen Magyar Péter kezdte úgy olykor az egyetemi vizsgáit (Kocsis Máté szíves közlése, aki évfolyamtársként többször tanúja volt ennek): „ahogy nagyapámtól, Dr. Erőss Páltól is tanultam”.
Aki ilyen bicskanyitogató bennfenteskedéssel utalgat az ősére, előnyt remélve e véletlen szerencsétől, az milyen jogon tapos meg mást a felmenője miatt? És hogy van képe ilyet handabandázni: „az életét és a szabadságát is kockáztatta a magyar szabadságért”?! Miközben aki az életét kockáztatta ’56-ban, abból nem legfelsőbb bírósági bíró meg tévésztár lett a Kádár-diktatúrában, hanem vértanú, de legalábbis börtönlakó, kitelepített vagy raktárossegéd.
Örömteli lenne, ha csak olyankor emlegetnénk a fölmenőket, ha az némileg kapcsolódik az érintett kinyilatkoztatásához. Például, amikor Dobrev Klára Nagy Imre szellemi hagyatékáról oktatja a nemzetet, kénytelenek vagyunk emlékeztetni őt a kedves nagypapájára, aki történetesen a likvidálását intézte, s ennek jutalmául költözhetett be a család a zsidóktól zabrált Szemlőhegyi villába. Itt ugye van némi relevancia. A Magyar Péter-féle tutsekezésnél viszont semmi.
