Árulás és árulás között persze lehet némi különbség. A legnagyobb szükség idején a nemzeti hadsereget szélnek eresztő, halálos ellenségeink előtt hajbókoló Károlyi Mihály nemzetvesztő árulása kétségtelenül súlyosabb, mint azé, aki „csak” a feleségét hallgatja le, zsarolja és teszi tönkre. Ahogyan a II. Ukrán Front harckocsijainak fedezékében Magyarországra visszaszivárgó moszkovita Rákosi Mátyások tömeggyilkosságai, magyar gazdák millióinak kifosztása sem vehető egy kalap alá egy narcisztikus pszichopata brüsszeli szelfizgetésével vagy azzal, hogy a mentelmi jogáért cserébe úgy pitizik és lógatja a nyelvét, mint egy cirkuszi pincsi.

Bizonyos értelemben mégis. A pehelysúlyú árulás könnyen szupernehézsúlyúvá válhat. Csupán egyetlen rosszul sikerült választás szükséges hozzá.
Ma még „csak” Magyarországot elítélő határozatokat szavazgat meg a mamelukjaival. Ma még csak biodíszletként vesz részt a szülőhazája elleni, minden jog- és igazságalapot nélkülöző vendettában, nyomásgyakorlásban. Mindössze nevét és áldását adja ahhoz, hogy Brüsszel elsikkassza a Magyarországnak jog szerint járó uniós pénzeket. (Holott másfél éve még ő maga nyilatkozta a 444-nek, hogy Brüsszel jogállamisági hisztije csak átverés, nincs valós alapja.) Most még csak nem nyomták meg a gombot „agyhalott” és „Soros-ügynök” képviselőtársai, amikor a magyar járókelőket pépesre verő szélsőbaloldali terrorista mentelmi jogát kellene fölfüggeszteni, s ezzel frakciója megmenti Ilaria Salist a felelősségre vonás alól. Mindez, ha borzasztóan megengedők vagyunk, talán pehelysúlyú árulásnak is nevezhető. Esetleg.

 És végül – kezdetben „békefenntartás” címszóval – magyar katonák Ukrajnába zsuppolását. Igen, „berántják” őket, ahogy a viszkető tenyerű mondá. És ez már minden lenne, csak nem pehelysúly. Újabb nemzeti katasztrófa küszöbére érkeznénk.

Ilyenekről is beszélgettünk ott Békéscsabán. És amikor szóba került a feleséglehallgatás, olyan arcokat, pontosabban tekinteteket láttam, amilyeneket itt, Budapesten ritkán. Ha azt mondom: dermesztő, vérfagyasztó szemvillanások voltak ezek, nem adom vissza a lényegüket. Leírni talán nem is lehet. Amikor Frank Herbert Dűnéjét olvastam, valahogy ilyesfélének képzeltem el lelki sze­meim előtt a fremeneket. A fremenek (beszédes név: a „freeman” angolul szabad embert jelent) a Dűne nevű sivatagbolygó őslakói, akiket meg akarnak törni, rabszolgává akarnak tenni a gátlástalan, züllött, pénzéhes Harkonnenek. A fremenek útban vannak, akadályozzák a bolygó kifosztását: az életet meghosszabbító és az űrutazáshoz nélkülözhetetlen fűszer kitermelését. Így hát próbálják kiirtani őket. Csakhogy az nem olyan egyszerű. A fremenek félelmet és fájdalmat nem ismerő, ádáz harcosok.

Alkalmazkodtak a lehetetlen környezeti és éghajlati viszonyokhoz. Fél pillanat alatt előbukkannak, majd újra eltűnnek a sivatag homokjában. Megtörhetetlenek. Harkonnen báró lenézi, semmibe veszi őket. (Ahogy a mindenkori birodalom mindig lenézi a bennszülötteket, a periférián élőket. Vagy épp a „mucsaiakat”.) Azt hiszi, néhány ezren vannak. Mígnem tanácsadójától megtudja, tízmillióan. (Micsoda véletlen!) Kiderül, a bolygó déli, nagy sivatagi viharokon túli részén is rengetegen élnek; ott, ahol senki más nem maradna életben. Aztán azt is a báró tudomására hozzák, hogy ezek a „sivatagi kutyák” nemcsak a Harkonnen katonáknál, de a császár elit egységeinél is ördöngősebb harcosok. Mindenkinél jobbak. Az ő vezetőjük, prófétájuk, messiásuk, Paul Muad’dib lesz aztán a galaxis következő császára.

Hogy miért a fremenek jutottak eszembe a békésiekről, nem tudom. Igaz, ami igaz, a békésiek szeme nem annyira kék, mint a fremeneké a sok fűszerfogyasztástól. Ám ugyanolyan vad és szigorú. Hányszor vert végig a történelem a békésieken? Hányszor vették el mindenüket, söpörték le a padlásukat? Ki tudná megszámolni? És most jön ez a diktafonos jómadár, ukrán zászlós pólóban a szláváukrajinyizó haverjaival. Vajon hány ezer békési gazda menne tönkre, ha Ukrajnát a vegyszeres gabonájával együtt ráeresztenék az unióra? Talán nem kéne kipróbálni.

Ha az érintett is hallotta volna, azt hiszem, ugyanúgy járt volna, mint tavaly nyáron, ott az Ötkert nevű csárda előtt. Hadd ne részletezzem.

Figyeltem ezeket a békési tekinteteket, és valamiért az a meggyőződésem támadt: őket itt semmilyen Harkonnen vagy birodalmi zsoldos, feleséglehallgató gyászhuszár nem győzi le. Soha.