Mit tehet egy kis nemzet Európa szívében, amikor ilyesféle támadások érik? Lehetne siránkozni, másokra kenni a bajt, behúzódni a kuckóba, bedugni a fülünket, és reménykedni, hogy engedelmes csatlósként majd leesik valami morzsa a gazda asztaláról. Mi azonban nem ezt az utat választottuk. 

A „szakértők” kórusa kétségbeesetten jósolta a katasztrófát: kivonulnak a cégek, összeomlik a gazdaság, elszigetelődünk.

Nem így történt. A multik maradtak – igaz, a fogukat csikorgatva. Minden eszközt bevetettek a kormány megbuktatására: brüsszeli lobbistákat, a teljes médiagépezetet, sőt a pénzpiaci spekulációtól sem riadtak vissza. Okos és bátor döntéseink mégis gátat vetettek az ármánynak. Aztán jött 

Már egy évtizeddel korábban láttuk a pozitív jeleket: az egész ország lelkesen készült a magyar államalapítás ezeréves jubileumának megünneplésére. Több ezer településen csinosították a köztereket, építettek parkokat, emlékoszlopokat és szobrokat, felújították a helytörténeti nevezetességeket. Később kihasználtuk a gazdasági fellendülést, és nekiláttunk az építkezéseknek. Budapesten helyreállítottuk a leromlott műemlékeinket, megépítettük a Duna Arénát és a Nemzeti Atlétikai Központot, elkészült a számos rangos nemzetközi díjjal kitüntetett Magyar Zene Háza és az új Néprajzi Múzeum. Felépítettünk több száz, felújítottunk több ezer templomot és egyéb egyházi létesítményt. 

Ezeknek a fejlesztéseknek is köszönhető, hogy a főváros mára a világ kedvelt turisztikai célpontjai közé tartozik, és előkelő helyet foglal el a népszerűségi listákon. Nemzetközi sporteseményeknek adtunk otthont; a 2017-es vizes világbajnokság idején például 250 millió tévénéző csodálhatta a műugrókat, akik a világcsodának számító Országház épülete előtt mutatták be gyakorlataikat.

Sikeresen megújult a felsőoktatás: kiszámíthatóbbá vált a működése, nőtt az intézményi autonómia, jelentősen emelkedtek a fizetések. Előtérbe került a teljesítményelv, ennek is köszönhető, hogy 

A látványos eredmények ellenére nem lehetünk maradéktalanul elégedettek. Bár bekötöttük a pénztárgépeket a NAV rendszerébe, bevezettük az elektronikus útdíj-ellenőrzési rendszert és betiltottuk a hálapénzt, sokan még mindig úgy érzik, hogy bizonyos csatornákon ellenőrizhetetlenül folyik el az állami pénz. Meggyőződésem, hogy egy ország korrupciós szintje nem javítható lényegesen néhány év alatt: ehhez hosszú idő és széles társadalmi konszenzus szükséges, akárcsak a paraszolvencia eltörlésénél. Nyilvánvaló, hogy az északi országok előttünk járnak e téren, de nincs miért szégyenkeznünk, ha a tőlünk délre fekvő államokkal hasonlítjuk össze magunkat. Széles körű az elégedetlenség az egészségügy állapotával kapcsolatban is – holott különböző nemzetközi rangsorok mást mutatnak. További tíz évre van szükség ahhoz, hogy igazán rendbe tegyük a vasúti közlekedést, bőven akad tennivaló a szociális gondozás területén is.

Meg akarunk maradni az Európai Unió tagjának, de nem mondunk le a többi régióval fenntartott jó kapcsolatainkról sem – ezeket ideológiai megfontolásoktól mentesen, elsősorban a kölcsönös gazdasági előnyök alapján kívánjuk ápolni.

Közös eredményeinket azok is élvezhetik, akik egyébként csak magukra gondolnak. Nincs okunk tehát pesszimizmusra, sem a panaszkodásra. Nyilvánvaló, hogy a nemzet emelkedőben van. Talán valóra válik Szent Pio atya jövendölése: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni.”

A szerző kémikus, egyetemi tanár