A szerdai indiai légicsapás – mely pakisztáni területen működő, feltételezett militáns infrastruktúrák ellen irányult – újabb fejezete annak a hetvenhét éve húzódó konfliktusnak, amely ma már nem egyszerű határvita, hanem a világ egyik legsérülékenyebb nukleáris egyensúlyának a terepasztala is. A támadás nyomán beinduló pakisztáni válaszmechanizmusok, diplomáciai adok-kapok és a fokozódó harckészültség mind arra utal, hogy India és Pakisztán nemcsak a saját történelmük és földrajzuk, hanem egymás katonai doktrínáinak a foglyai is.
Az erőegyensúly, amely Dél-Ázsiában kialakult, épp olyan ingatag, mint amennyire önellentmondásos:
a két ország stratégiája egyszerre próbál visszatartani és provokálni, korlátozni és túllépni, reagálni és kezdeményezni. Ami kívülről nézve egy kezelhető geopolitikai súrlódásnak tűnik, valójában egy eszkalációs részecskegyorsító, amelyben minden válaszcsapás már magában hordozza a következő krízis csíráját.
A konfliktus gyökerei az 1947-es brit kivonulásig vezetnek vissza, amikor India és Pakisztán sziámi ikrei két radikálisan különböző identitás alapján lettek elválasztva. Az első, 1947–48-as indo–pakisztáni háború a Kasmír feletti ellenőrzésért folyt; a tűzszünet után kijelölt ellenőrzési vonal (LoC) pedig azóta is a feszültség állandó forrása. A vitatott terület fontosságát a földrajzi helyzete, a vízrajza és az ideológiai jelentősége adja. Kasmír egy geopolitikai átjáróház, ami Közép-Ázsiát, Dél-Ázsiát és Kelet-Ázsiát köti össze. A későbbi, 1965-ös és 1971-es háborúk tovább mélyítették a bizalmatlanságot – különösen az utóbbi, amely Pakisztán katonai vereségével és Banglades függetlenné válásával végződött.
A hidegháború idején a két ország geopolitikai orientációja is kettévált: Pakisztán az Egyesült Államokhoz és Kínához közeledett, míg India (az el nem kötelezett státusa ellenére) a szovjet tömbhöz igazodott.
A táborválasztás nem csupán diplomáciai kérdés volt, hanem beépült a nemzeti stratégiai kultúrába. Ez az eltérő pozíció az alapja annak a biztonsági dilemmának, amely azóta is meghatározza a dél-ázsiai stratégiai gondolkodást – vagy inkább reflexrendszert, amely gyakran inkább zsigeri alapon működik, mintsem a kalkulatív racionalitás mentén.
India konvencionális hadviselési doktrínája a 2000-es évek elején gyökeresen átalakult. A korábbi offenzív, majd később offenzív-defenzív berendezkedést felváltotta a „Cold Start” (Hideg indítás) elnevezésű koncepció, amely gyors, 24–48 óra alatt kivitelezhető, mélységi, korlátozott célú műveleteket irányoz elő, még a pakisztáni nukleáris küszöb alatt. A célja nem a totális háború megvívása, hanem a gyors és magas precizitású megtorlás – válasz a Pakisztánból kiinduló terrortámadásokra. Bár ennek gyakorlati alkalmazása komoly logisztikai és politikai akadályokba ütközik, a stratégiai üzenete egyértelmű: India nem kíván következmények nélküli provokációkat eltűrni. Az erre épülő 2018-as szárazföldi doktrína már egy kétfrontos konfliktus lehetőségével számolt – Kína és Pakisztán közös fellépésével –, és ennek megfelelően integrálta a kiber- és információs hadviselést is.
India nukleáris doktrínája elvileg a „No First Use” (NFU) elvét követi: az ország nem vetne be elsőként atomfegyvert, kizárólag válaszként tömegpusztító támadás esetén. A 2003-as hivatalos doktrína óta ezt több ponton rugalmasabbá tették – így például India fenntartja a nukleáris válaszcsapás jogát vegyi vagy biológiai támadás esetén is. Az indiai nukleáris triád – szárazföldi, tengeri és légi hordozók – mára teljes értékűvé vált, biztosítva a második csapás képességét. Ugyanakkor
az utóbbi években egyre hangosabbak azok a hangok, amelyek a doktrína revízióját sürgetik – különösen a pakisztáni taktikai atomarzenál fejlődésével nézve szembe. Az NFU egyre kevésbé számít szent tehénnek, több rugalmasságot és ezzel együtt több bizonytalanságot építve be a kalkulusba.
Pakisztán a gyengébb konvencionális haderő tudatában kezdettől aszimmetrikus eszközökre és nem állami szereplők támogatására épített. Az indiai Cold Startra válaszként kidolgozott új doktrína az „Új hadviselési koncepció” néven vált ismertté. A 2000-es évektől ezt a logikát egészíti ki a nukleáris téren a „Teljes spektrumú elrettentés” elnevezésű doktrína. Ez már taktikai atomfegyverek alkalmazását is lehetőségként kezeli, még egy korlátozott indiai offenzíva esetén is.
Pakisztán tehát nem zárja ki, hanem éppen ellenkezőleg, nyitva tartja az első csapás lehetőségét, konstruktív homályosságba borítva az alkalmazás küszöbét. Ez az elméletileg konstruktív homályosság azonban épp annyira hatékony, mint amennyire veszélyes, mivel nagy mértékben megnöveli a téves kalkuláció kockázatát.
India számára a Pakisztán által támogatott proxyszereplők régóta stratégiai problémát jelentenek. A jól kiképzett és finanszírozott militáns csoportok – még akkor is, ha nincs hivatalos állami bérpapírjuk – a pakisztáni katonai stratégia eszköztárának szerves részei. Ez lehetővé teszi, hogy Pakisztán katonai nyomást gyakoroljon, miközben a hivatalos felelősséget elkerüli. Ez az, amit a szaknyelv „hihető tagadhatóság” néven ismer. A viszony volatilitását tovább fokozza a dzsihád hangsúlyozása és a tágabb értelemben vett vallási indoktrináció a pakisztáni reguláris erők képzésében. A két fél között kialakult stratégiai dinamika egyfajta tükörterem, ahol a folyamatos súrlódás lassan erodálja a racionális kontrollt és fokozatosan megnyitja az utat az eszkaláció előtt.
A hibrid hadviselés megjelenése új szintre emelte a két ország közti instabilitást. Míg a hidegháború idején a konfliktus viszonylag világosan strukturált szinteken zajlott – diplomácia, konvencionális hadviselés, nukleáris elrettentés –, ma már az alacsony intenzitású, de folyamatos és többsíkú nyomásgyakorlás vált normává. Ebben az új térben a katonai eszközök, a kiberhadviselés, a dezinformáció, a nem állami aktorok és a pszichológiai műveletek egyetlen szürke masszává olvadnak össze. Ez egyrészt megnehezíti a döntéshozatalt, másrészt elhomályosítja a felelősség kérdését – aminek következtében az eszkalációt korábban gátló politikai visszacsatolások is eltűnnek.
Mindez olyan stratégiai „álcázókódot” hoz létre, amelyben a katonai és politikai következmények kiszámítása egyre nehezebbé válik. Ebben az új környezetben az eszkalációs létra többé nem lineáris és kiszámítható, hanem egyre átláthatatlanabb. Egy kibertámadást követhet konvencionális válasz, egy információs műveletet rakétacsapás. Az így kialakult kalkulációs térben egyre nehezebb számolni a nem lineáris változók tömegével. Az adott körülmények között egy taktikai atomfegyver alkalmazása már nem feltétlenül tűnik túlzónak vagy irracionálisnak.
Ez az a pont, ahol a klasszikus nukleáris hadelmélet stabilitás-instabilitás egyenlete használhatatlanná válik. Az atomfegyverek megléte már nem fojtó, korlátozó tényezőként hat, határt szabva a konvencionális eszkalációnak, hanem maga is a spirál részévé válik. A két ország katonai doktrínájának a koevolúciója tehát egy egyre szűkebb, közösen kialakított csapdába zárja a feleket. India konvencionális fölénye önmagában is ösztönzi Pakisztánt a korai atomcsapás lehetőségének a mérlegelésére.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy mindkét fél hadviselése egyre inkább a hibrid térbe tolódik át, ahol az objektív katonai mutatók (létszám, haditechnika) helyét a percepció, a félreértés és a kontrollvesztés veszi át. A pakisztáni–indiai konfliktus így már nemcsak a múltbeli sérelmek, hanem a komplexitás gerjesztette tévedések miatt is egyre veszélyesebbé válik.
Ebben a játszmában az atomfegyverek nem stabilizálnak, hanem paradox módon növelik a kockázatot – mivel mindkét fél hajlamos arra, hogy az ellenfél doktrínáját a saját racionalitásának az olvasatában, kiszámíthatónak és kezelhetőnek tekintse. Ha ez a számítás hibásnak bizonyul, a következmény nem korlátozott konfliktus, hanem egy katasztrofális nukleáris konfliktus lehet.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
