A szerdai indiai légicsapás – mely pakisztáni területen működő, feltételezett militáns infrastruktúrák ellen irányult – újabb fejezete annak a hetvenhét éve húzódó konfliktusnak, amely ma már nem egyszerű határvita, hanem a világ egyik legsérülékenyebb nukleáris egyensúlyának a terepasztala is. A támadás nyomán beinduló pakisztáni válaszmechanizmusok, diplomáciai adok-kapok és a fokozódó harckészültség mind arra utal, hogy India és Pakisztán nemcsak a saját történelmük és földrajzuk, hanem egymás katonai doktrínáinak a foglyai is.
Az erőegyensúly, amely Dél-Ázsiában kialakult, épp olyan ingatag, mint amennyire önellentmondásos:
a két ország stratégiája egyszerre próbál visszatartani és provokálni, korlátozni és túllépni, reagálni és kezdeményezni. Ami kívülről nézve egy kezelhető geopolitikai súrlódásnak tűnik, valójában egy eszkalációs részecskegyorsító, amelyben minden válaszcsapás már magában hordozza a következő krízis csíráját.
A konfliktus gyökerei az 1947-es brit kivonulásig vezetnek vissza, amikor India és Pakisztán sziámi ikrei két radikálisan különböző identitás alapján lettek elválasztva. Az első, 1947–48-as indo–pakisztáni háború a Kasmír feletti ellenőrzésért folyt; a tűzszünet után kijelölt ellenőrzési vonal (LoC) pedig azóta is a feszültség állandó forrása. A vitatott terület fontosságát a földrajzi helyzete, a vízrajza és az ideológiai jelentősége adja. Kasmír egy geopolitikai átjáróház, ami Közép-Ázsiát, Dél-Ázsiát és Kelet-Ázsiát köti össze. A későbbi, 1965-ös és 1971-es háborúk tovább mélyítették a bizalmatlanságot – különösen az utóbbi, amely Pakisztán katonai vereségével és Banglades függetlenné válásával végződött.
A hidegháború idején a két ország geopolitikai orientációja is kettévált: Pakisztán az Egyesült Államokhoz és Kínához közeledett, míg India (az el nem kötelezett státusa ellenére) a szovjet tömbhöz igazodott.
A táborválasztás nem csupán diplomáciai kérdés volt, hanem beépült a nemzeti stratégiai kultúrába. Ez az eltérő pozíció az alapja annak a biztonsági dilemmának, amely azóta is meghatározza a dél-ázsiai stratégiai gondolkodást – vagy inkább reflexrendszert, amely gyakran inkább zsigeri alapon működik, mintsem a kalkulatív racionalitás mentén.
India konvencionális hadviselési doktrínája a 2000-es évek elején gyökeresen átalakult. A korábbi offenzív, majd később offenzív-defenzív berendezkedést felváltotta a „Cold Start” (Hideg indítás) elnevezésű koncepció, amely gyors, 24–48 óra alatt kivitelezhető, mélységi, korlátozott célú műveleteket irányoz elő, még a pakisztáni nukleáris küszöb alatt. A célja nem a totális háború megvívása, hanem a gyors és magas precizitású megtorlás – válasz a Pakisztánból kiinduló terrortámadásokra. Bár ennek gyakorlati alkalmazása komoly logisztikai és politikai akadályokba ütközik, a stratégiai üzenete egyértelmű: India nem kíván következmények nélküli provokációkat eltűrni. Az erre épülő 2018-as szárazföldi doktrína már egy kétfrontos konfliktus lehetőségével számolt – Kína és Pakisztán közös fellépésével –, és ennek megfelelően integrálta a kiber- és információs hadviselést is.