Tavasz van, napsütéses programot kell találnunk magunknak – például lassan, radikálisan nézni egy tájat. A mi tájunkat. Harmóniák után kutatni benne. Radikálisan nézni – ahogy egy festő teszi. Lesni, ahogy a látvány átlényegül műalkotássá. Hogy miféle elemét lássuk, fessük a sokféle csodának, a természet szent csarnokának, amelyet tájnak nevezünk? Lényegében a mindig elmondhatatlant. Amelyről a táj talán legkorábbi vizuális felfedezői, a régi kínai festők is azt mondták: a festmény, egy hegy, egy fenyő, egy erdei út képe nem egyéb, mint külső formákkal bíró vers.
Mi viszont most konkrét verset írunk; itt az idő zarándokútra kelni: aki teheti, vándoroljon el Jelibe (Kámba), az arborétumba – mert május van, és nemsokára (május végén, június elején) nyílnak a rododendronok (havasszépék vagy havasirózsák).
Egyetlen tájban teremtett kertről szól majd ez az utazás – az ország legnagyobb arborétuma fekszik itt pár kilométerre hetyei lugasomtól, a jeli szálláson. Vas megyében.
Hát nézzük is kitartóan ezt a mi tájunkat. „Megyek, s amíg véget nem ér, követem folyómat, / ülve nézem a felhőket, míg el nem oszolnak” – tájban így a legjobb létezni. Ahogy Vang Vej, a középkori költő rögzítette. Ez a tájban létezés viszont szinte csupa infinitivusból, főnévi igenévből áll. Menni. Ülni. Követni. Figyelni. Nézni. Észrevenni. Elemezni. Azonosítani. Minden Isten teremtményét: fát, virágot, szelet, árnyékot, a szirmok hóhullását. A gördülő esőcseppet a rododendron karcsú, élénkzöld levelein. Ez volna az eget és földet kémlelők legfőbb tudása, például a régi kínaiaké.
De én a híres Ambrózy-Migazzi István (1869–1933) máig gondozott, párás levegőjű, szűrt napfényű jeli kertjéről beszélek – magát a grófot egész életében az „örök virulás” kérdése foglalkoztatta. Az „örökké zöldellő” kertek problémája. Meg is írta egy dendrológiai munkácskában az örökzöld növényekkel kapcsolatos téziseit. Lényegében ars poeticáját. Anglia kertjeiben, mondá a mű, egyáltalán nincs halott évszak. Ott télen-nyáron szubtropikus világ él és zöldell örökzöld lombú cserjéivel. „Miért hiányzik ez a világ nálunk? Mert – hangzik a kenetes tanítás – az örökzöldek jól érzik magukat Anglia óceáni klímája alatt, de nem viselik el a mi kontinentális teleinket. Nem! Százszor nem! Nem a klíma, mi vagyunk a hibásak ebben, az előítélet bénít meg. Az örökzöld ültetvények hiánya nálunk nem egyéb, mint fokmérője annak a kulturális alsóbbrendűségnek, mely a kontinensen Angliával szemben, mint minden gyakorlati jelenséget, szabadföldi kertészetünket is jellemzi.”
Télen is viruló élet valósága és metaforája – kontra előítéletesség, tudatlanság és kulturális alsóbbrendűség. Ez utóbbi, úgy látszik: örök Magyarország. Mintha Széchenyi harangozna a mondatok mélyén és az indulatokban – nem véletlenül választotta a kertépítő gróf jelmondatának a „Semper vireo” (örökké virulok) gondolatát. Ezért aztán előbb Malonyán, felesége Bars megyei birtokán létre is hozta híres, mások által sokszor megcsodált örökzöld kertjét, amely ma is funkcionál.
Persze nem véletlen, hogy az Alpokalján, a magyar kertészet és növényhonosítás klasszikus földjén lobbant föl benne a dendrológiai érdeklődés, a botanizálás, a növénygyűjtés és a kertformálás szenvedélye. (Bár egy családi esemény miatt épp az örökzöldek csodás világában, Cannes-ban született.) Az Alpokalja műkedvelő arisztokratái mindig is korszerű és okszerű fejlesztéssel tartották fönn parkjaikat, részben divatból (sznobériából), részben tudományos megszállottságból. Amikor a gyermek Ambrózyt szülei rokonok és ismerősök látogatására vitték, anyja sógoránál, gróf Széchenyi Jenőnél Gyöngyösszentlőrincen, a kastélyparkban álltak az 1882-ben két és fél méter magas Magnolia julanok (Jui-lan), amelyek fél század múltán is fehér virágaik tömkelegével ejtették ámulatba az arra látogató urakat. Nagyapjánál, gróf Erdődy Istvánnál Vörösvárott láthatta a szép Libocedrus decurrensnek, a Chamaecyparis Lawsoniana erecta viridisnek egy-két gyönyörű példányát, aztán a lassan növő Tsuga mertensiana pattoniát; Bogáton Festetich Dénesnél a hatalmas Taxodium distichumokat, Sequoia giganteákat, cédrusokat, az erős Pinus rigidákat és Picea orientalisokat. És ez csak a közvetlen rokonság – nem szóltam a vépi Erdődy-kastély parkjáról vagy a kismartoni angolparkról, aztán Széchenyi Béla nagycenki birtokáról vagy Saághy István nagyszerű kámoni dendrológiai kertjéről. Sem a többi nem kevésbé remek nyugat-magyarországi kertről, Hédervártól Ikerváron át egészen Körmendig. Hogy csupán a trianoni Vas megye területén fekvő példákat szaporítsam: Acsád, Bozsok, Csákánydoroszló, Gencsapáti, Ivánc, Magyarszecsőd, Sárvár és Zsenye parkjai nagyszerűen állták a versenyt a növényhonosítás XIX. századi versenyében. És nem említettem azt a botanikust sem, talán a legjobbat, a legnevesebbet, Gáyer Gyulát, Kemenesalja fiát, aki ebből a szellemi klímából nőtt Európa-hírű tudóssá.
Jeli: lenyűgöző virágos tájkert – domináns növénye a rododendron. (A malonyai örökzöld dendrológiai kert „címernövénye” a meggybabér volt.) A havasszépe előkelő helyet kapott a korai japán és kínai kertek ágyásaiban, s a régi keleti porcelánok és selyem táblaképek festői mindig kedvenc elemeikként használták. Artisztikus alakzatai önmagukban, de nagyzenekari előadásban is májusban élvezhetők leginkább. A mára hetvenhektárossá duzzadt jeli kertben több mint 300 fajta bódító illatú havasszépe látható tizenhárom hektáron – több ezer példányban. Mind különböző, szinte önálló személyiség, izgalmas és titokzatos növény. Az minden részük a levéltől az elomló szirmokig, a virágbibékig. Pár éve ismerkedtem meg egy nagyszerű emberrel és festővel, Bodor Miklóssal, aki kizárólag azért települt ide, hogy festője lehessen ezeknek a misztikus, izgató alakzatú rododendronoknak.
Aki szívós kitartással tizenöt–húsz évig festi ugyanazt a tájat – mélyebben lát. A vonalak, a formák lényegtelenné válnak, s már nem is egy táj tökéletességére törekszik, mert nem érdeklik a külső hasonlatosságok. S noha Bodor Miklós jóban van a tölggyel, a nyírrel, a borókával és seprőzanóttal, a fenyőkkel és a színpompás tavaszi évelőkkel, a gyönyörű nárciszmezőkkel, mégis a rododendron időtlen szépsége és megfejthetetlen csodája izgatja a legjobban. Klasszikus tájképekbe illeszti erdei fenyvesben vagy nyíresben, pompás színekben, a ciklámentől az égővörösig. Az egész táj fölött lebegtetve „méltó emlékként”, Jeli (Kám) legfőbb attribútumaként.
Jelen lenni a tájban, ahogy tették ezt a tusrajz régi kínai mesterei is. És ebből a radikális jelenlétből méltó emlékeket hagyni – ez Bodor Miklós ars poeticája. Szinkronban a nagyszívű, életében örökké aktív kertépítő mesterrel – megérteni eget és földet, a „jeli gondolatot”.
Őrült végjáték: csodagól döntött a Real Madrid rekordot jelentő mérkőzésén
