Gáti Oszkár és a húsevő növény

Elegem lett – nyilatkozta interjújában Gáti Oszkár Jászai-díjas színművész, miután látványosan szakított a győri színházzal az évadzáró társulati ülésen.
A pódiumon ennél jóval többet mondott: „Hazudunk mindenkinek, barátnak, feleségnek, szeretőnek. Azt hazudjuk, jól vagyunk, sikeresek vagyunk, boldogulunk. Hazudok én is, mert túl kell élni… Morális válságban vagyunk. Valakinek el kell menni, hogy kimondhassa ezt… volt nekünk Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művészeti vezető alkoholistánk. És vezető dramaturgunk, akinek a neve ott szerepelt a plakáton mint rendező, de mi tudtuk, köze nincs a darabhoz. Csak a kártya és a pia érdekelte.” A most távozó igazgató válaszában „szemétnek” és „húsevő virágnak” titulálta a színészt.
A sajtó, talán természetéből adódóan, időnként hajlamos túlértékelni az efféle művészi vulkánkitöréseket. Mielőtt azonban a harag, a botrány lávája mindent elöntene, szükséges megjegyezni, hogy maga a jelenség egyáltalán nem egyedi. Bátran megkockáztathatjuk: természetesnek tekinthető a mindenkori színházi világban. A szerepet játszó művész túlérzékenységével van dolgunk, aki – mint a jelen esetben is – a visszásságok, a sérelmek önmagában hiteles építőkockáiból egy meglehetősen furcsa, kissé talán ormótlannak ható épületet emel. A felpörgetett emóciók, a személyes sértettség, az üldözöttség (néha egyébként jogos) képzete miatt mégis kissé torznak hat mindez.
Nem feledhetjük, színjátékot látunk, maga a fellépés igazából egy önfenntartó stratégia része, mi több: önigazolás. Sok hasonló „ügyre” emlékezhetünk: 1944-ben – igaz, részben politikai okokból – Jávor összetörte Kiss Ferenc mellszobrát, Básti pedig ötvenhat őszén felpofozta a Dél-Amerikából hazatelepülő Págert, hogy aztán néhány év múlva együtt
játsszanak zseniálisan Fábri Utószezon című mozijában.
Latinovits Zoltán ügyeit szokták gyakran emlegetni, de nem volt mentes a hasonló kitörésektől Jászai Mari vagy – hogy külföldi példát vegyünk – Anna Magnani pályája sem. Bátran tekinthetjük ezt foglalkozási ártalomnak. Nem valószínű, hogy oeuvre-juk minőségét ezek a gyakran mesterségesen felnagyított ügyek befolyásolnák. A „botrány” túltárgyalása, szenzációként való tálalása nem érdeke egy művésznek sem. Ha történtek visszásságok, ha valaki lopott, azt ugyanakkor nyilván nem lehet
kézlegyintéssel elintézni. Köztudott:
folyik is hivatalos vizsgálat néhány teátrumunk háza táján (köztük van Győr is). Gáti expressis verbis nem említett ilyen ügyeket, sőt az eset után adott interjújában azt is elmondta, „konkrét kiváltó oka nem volt” az időzítésnek. Elszakadt a cérna – mondhatnánk. A kulcsot talán az a kijelentése adhatja monológjának dekódolásához, amelyet a színház-
ról mint közösségi műfajról s a művészről mint „hihetetlen individuumról” mondott, „aki ragaszkodik az önállóságához”.
Talán Vörösmarty Mihály szép metaforája igaz a színházra is: „sárból, napsugárból összegyúrva” teremtette az
Isten. Mindannyian azt szeretnénk,
ha a napsugárból látnánk többet, s a túlpörgetett, a pletykaéhséget kielégíteni szándékozó, a szennyest idegenek elé
teregető mentalitás visszaszorulna. Megjegyzésünk nem vonatkozik, nem vonatkozhat a törvénybe ütköző dolgokra. Ezekkel azonban célszerű a vagdalkozást félretéve hivatalos tényezőket megkeresni.
Búcsúzóul értékes, sikeres éveket kívánunk az új vezetéssel továbbműködő győri Nemzeti Színháznak, Gáti Oszkárt (akit a magunk részéről egyáltalán nem tartunk húsevő növénynek) pedig csak arra kérhetjük, fontolja meg a pálya elhagyására vonatkozó kijelentését.