Rendszerváltó szakszervezet

Forradalmi ötletek és tettek kellenek ahhoz, hogy ne kelljen forradalmat csinálni. Vakmerően merész és eredeti, mégis kézenfekvően egyszerű gondolatok és tettek, olyanok, amelyekben több erő van, mint az erőszakban. Vásárhelyi Mária Az ártatlanság kora című, 1998-ban írt, de csak az idén, tíz év után megjelent monográfiájában egy ilyen „forradalmian” bátor ötlet megszületését, majdnem igazán sikeres megvalósulását idézi fel a reményteljes kezdetektől a reményt vesztett kiteljesedésig. A Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (TDDSZ), illetve a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájának (Liga) megalakítása kiemelkedően fontos eseménye a rendszerváltás történetének, még akkor is, ha ezeket a mozzanatokat hajlamosak vagyunk mint jelentékteleneket hátrébb helyezni a fontossági sorrendben. Pedig ha úgy közelítjük meg a kérdést, hogy milyen változások nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a rendszerváltásról beszélhessünk, a munkavállalók valódi érdekvédelmének megteremtését az alapvető feladatok közé sorolnánk. Szintén az utókor gyakori emlékezetkieséseinek számlájára kell írnunk, hogy szokás kétségbe vonni az akkori aktív szereplők személyes bátorságát, mintha a kommunista hatalom garantálta volna a rendszerellenes megnyilvánulások büntetlenségét.
Független és védett érdekek
1987 őszén az egész ország értelmisége tárgyalta a hivatalosan soha meg nem erősített hírt, miszerint a tudományos intézetekben, az egyetemeken, a kutatóhelyeken hamarosan jelentős létszámleépítés és költségmegvonás várható. A tudományok művelői akkor már nem akartak lehajtott fejjel menni a bárd alá, ám az eleve kudarcra ítélt egyéni ellenállás helyett a kollektív fellépés törvényes módjait keresték. A tudományos dolgozóktól tagdíjat behajtó Közalkalmazottak Szakszervezete soha nem végzett olyan, profitjától idegen tevékenységet, mint a tagjainak érdekvédelme, s azokban a nehéz időkben már nem is akart ily kalandos vállalkozásokba belekezdeni. Spira György történész javasolta: hozzanak létre a SZOT keretein belül egy új ágazati szakszervezetet, amely a tudományos kutatók érdekeit képviselné és védené.
A történelmi javaslat 1987. december 7-én hangzott el, s rajongva egyetértő híveinek egy része szinte azon nyomban szembefordult vele. Miért csinálnának a kommunista lakájszervezetnek egy újabb tagozatot? Itt az ideje, hogy létrehozzanak egy új, valóban érdekképviselettel foglalkozó független szakszervezetet! A két tábor, a SZOT-on belüliek és az attól függetlenedni akarók – nevezhetjük őket óvatosaknak és radikálisoknak is – egy darabig még elvitatkozgattak egymással, de végül az önálló szervezet támogatói diadalmaskodtak. 1988. május
14-én, némi konspirációs kacskaringók után megalakult a TDDSZ. Az állami retorziók elmaradtak, ám egy ilyen tett akkoriban nem volt kockázatmentes. A szinte önálló hatalmi központtá terebélyesedett SZOT-ban 17 ezer függetlenített munkatárs védte foggal-körömmel a saját érdekeit. Kádár János a tőle megszokott éleselméjűséggel, politikai éleslátással így nyilatkozott 1988. május 21-én: „Az érdek-képviseleti szervekkel kapcsolatban szólni kell még a következőről. Mivel hazánkban az MSZMP-vel szemben álló más pártok létrehozásának semmiféle realitása nincsen, a szocialista rendszer fellazítására törekvő erők a dolgokat végig nem gondoló, jó szándékú embereket is felhasználva, az érdekképviseletek vonalán próbálkoznak. A párt elítéli ezeket a törekvéseket, amelyek a szakszervezetire és ifjúságira irányulnak.” (Akkor már a Fidesz is megalakult.) Márpedig ha a párt elítélt valamit, soha nem lehetett tudni, mikor indul be a büntető-
apparátus, s éppen miféle eszközöket vet be „a néphatalom védelmében”.
Nemhogy egy szakszervezet, mindenféle civil társulat, egyesület, szövetség létrehozása a párt privilégiuma volt – olykor elegendő volt a hallgatólagos jóváhagyása is –, így minden engedély nélküli, alulról formálódó kezdeményezés maga volt az ellenszegülés, a lázadás, az ellenforradalom csírája. Halmai Gábor hiába állapította meg, hogy az alkotmány és több törvény is biztosítja az állampolgárok jogát szervezetek, így szakszervezet alakításához is – ha a hatalom úgy dönt, a törvény ismerete súlyosbító körülménynek számíthatott volna. Egyébként a magyar törvények a sztrájkhoz való jogot is biztosították, csakhogy ezeket a paragrafusokat nem hozták nyilvánosságra. Németh Miklós, aki köztudottan roppant okos ember volt, úgy vélekedett, hogy a dolgozók a munkaidejükben dolgozzanak, ellenben a szabadidejükben nyugodtan demonstrálhatnak, akár sztrájkolhatnak is. Viszont Aczél György hírhedt szólama, miszerint a magyar munkások csak azért nem sztrájkolnak, mert ők maguk a saját munkaadóik, legalábbis a sztrájkjogot illetően, részben „igaz” volt.
A szakszervezet pártja
Ismét hangsúlyozzuk: a TDDSZ megalapítása a békés átmenet rendkívül fontos mozzanata volt. S nem azért, mert a hatalom „nagyvonalúan” viselkedett, s nem lépett fel erőszakosan. Egy civil társaság a törvény adta lehetőségeket kihasználva akart nagy jelentőségű változásokat elérni. Olyanokat, amelyek a diktatúra kereteit feszegették. De amint a változás bekövetkezett, nyilvánvalóvá vált: a diktatúra keretei nemcsak tágulnak, hanem szétroppannak és össze is omlanak, s ezen a más területeken alkalmazott kormányzati erőszak sem segíthet. Egy rövid ideig a TDDSZ volt az egyetlen legális ellenzéki szervezet, ezért sokan ott kerestek maguknak politikai fórumot. A tagság jelentős része a napi politizálást a hagyományos munkavállalói érdekképviselet elé helyezte. Mindenki egyetértett abban, hogy a szakszervezet nem lehet a politika pillanatnyi változásainak kiszolgáltatottja, egy párt kiszolgálója. (Egyetértettek, de azért ebből is származtak külső és belső konfliktusaik.) Éveken át tartó, állandó és heves viták forrása volt viszont, hogy az új szakszervezet milyen formában és milyen mélységig vegye ki részét a politika formálásából. Kezdetben akarva-akaratlan egy politikai párt szerepét is betöltötte a TDDSZ, később a szakszervezeti feladatok elvállalása mellett érvelő többség akarata érvényesült, de addigra a „közvélemény” már az SZDSZ fiókszakszervezeteként könyvelte el a TDDSZ-t, majd a Ligát. Való igaz, számos SZDSZ-es „nagyágyú” megfordult, szerepet vállalt ott, a tudományos dolgozók szakszervezete szinte „természetes gyűjtőhelye” volt a szabad demokraták híveinek, de nagy többségük, amint megtehette, átigazolt a pártba. Ettől függetlenül a címke rajta maradt a szakszervezeten. Az MDF és a Munkástanácsok, valamint a KDNP és a Keszosz öszszefonódását nem is nagyon tagadták a felek. Az MSZP és az MSZOSZ megbonthatatlan románca anynyiban más, hogy az MSZOSZ csak a nevében szakszervezet: mint munkavállalói érdekvédelmet ellátó szervezet ismeretlen a nagyközönség előtt.
1988 decemberében a TDDSZ, a pedagógusokat tömörítő PDSZ, a filmesek alkotta Modesz és a gyógypedagógusok által létrehozott Humanitás összefogásából megszületett az új, független szakszervezetek konföderációja, a Liga. Osztatlan társadalmi elismertségüket jelezte, hogy meghívást kaptak az Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalásokra. A Liga ragaszkodott a pártsemleges szakszervezeti szerephez, nem kívánt ellenzéki politikacsinálóként fellépni, ezért az Ellenzéki Kerekasztalon megfigyelői státusban vett részt. Más kérdés, hogy az ellenzéki résztvevők hatvan-hetven százaléka valamelyik Liga-tagszervezet tagja volt. (Az első szabadon választott parlament képviselőinek csaknem fele az új, demokratikus szakszervezetekben kezdte politikai pályafutását.)
Fontos szerepet játszott a Liga a taxisblokád idején. A Liga képviselői tartották a kapcsolatot a demonstrálók, a különböző taxis szervezetek és a tárgyaló küldöttségek között. A Liga egyik vezetőjének (Kalmár Bélának vagy Őry Csabának) támadt az ötlete, hogy az Érdekegyeztető Tanács ülését élő, egyenes adásban közvetítse a televízió. Forgács Pál, a Liga elnöke az ÉT-tanácskozáson a munkavállalói oldal szóvivője volt, aki szakszerűségével, korrekt stílusával országos elismerést szerzett magának és az általa képviselt szervezetnek is. A hirtelen jött népszerűséget és tekintélynövekedést a Liga nem tudta kiaknázni. Az egyéni ambíciók személyes ellentéteket szültek, s ez megosztotta, visszavetette a szervezetet. 1993-ban a szakszervezeti választásokon az MSZOSZ és a Munkástanácsok mögött a Liga csak a harmadik szakszervezeti szövetség lett.
Bázis és képviselet
Vásárhelyi Mária részletesen és nagy empátiával idézi fel a TDDSZ és a Liga elméleti vitáit, belső konfliktusait. Viszont alig, szinte semmit nem szól a külső támadásokról: próbálta-e a hatalom meghurcolni, megfélemlíteni, bomlasztani, manipulálni az új szakszervezeteket. Minden más szerveződés esetén megtette: valószínűtlen, hogy épp a dolgozói érdekvédelem monopóliumáról mondott volna le önként és dalolva. Bár nem ez a könyv központi témája, mégis
hiányoljuk a SZOT és az MSZOSZ csalárdságainak, ügyeskedéseinek, netán bűncselekményeinek részletesebb bemutatását. Nyilván a személyes torzsalkodáson túl ezek is szerepet játszottak a Liga váratlan megtorpanásában, hogy a független szakszervezetek csak a munkavállalói töredékének bizalmát nyerték el, s alig tudták megingatni a pártállami lakájszervezet befolyását.
A szerző igyekszik mindvégig tárgyilagos maradni. Ennek szellemében próbálja oszlatni és tisztába tenni az SZDSZ taxisblokád idején játszott szerepéről elterjedt híreszteléseket. A szervezeteken belüli nagy elméleti vitákról nem foglal állást, ennek ellenére a mű szellemének meghamisítása nélkül néhány tanulságot levonhatunk. Elsősorban azt, hogy a polgári demokráciában nemcsak az államot kell elválasztani az egyháztól, a szakszervezeteket is a pártoktól. A munkavállalói érdekképviselet zavartalanságát, hatékonyságát törvényeknek kell garantálniuk, s nem függhetnek a napi politika pillanatnyi érdekeitől, hangulatától. A szakszervezet nem lehet a politikai hatalom meghosszabbított karja, s nem viselkedhet hatóságként. Természetesen ezek a megállapítások nem homályosítják a TDDSZ érdemeit, amely kezdetben politikai szervezetként lépett fel. Átmeneti idők voltak, átmeneti igazságokkal, átmeneti reményekkel.
A monográfia 1998-ban született. Vásárhelyi Mária nem titkolt rokonszenvvel ír a TDDSZ-ben kezdetben uralkodó gyakorlatról, a vélemények pluralizmusának feltétlen tiszteletben tartásáról, a közvetlen, más néven bázisdemokrácia érvényesüléséről. Azon idők közvetlen demokráciája az igazságkeresés, az egyenlőség elismerésének tiszta, romlatlan formája, „demokratikusabb”, mint a képviseleti demokrácia „lélektelen” hatékonysága. Akkoriban Orbán Viktor még „nem vitte ki a politikát az utcára”, a közvetlen demokrácia erőszakos eszközével, a népszavazással nem akarta szétverni a parlamentarizmus alapjait, nem intézett alattomos támadást a képviseleti demokrácia intézménye és azon keresztül a harmadik köztársaság, a függetlenség és szabadság ellen. Akkoriban a közvetlen demokrácia vonzó és üde jelenség volt, amire aggodalommal vegyes nosztalgiával gondolt a magyar értelmiségi: nehogy teljesen elvesszék a bürokrácia útvesztőiben. Olykor a demokráciától kell megvédeni a demokráciát.