A bronzot kellene aranyra váltani

Az athéni olimpiai aranyérmet követő hat ezüst (két vb, egy Eb, egy Világkupa, két Világliga) után férfi vízilabda-válogatottunk a malagai Európa-bajnokságon végre elmozdult a második helyről. Igaz, nem felfelé, hanem lefelé. A vasárnap a horvátok ellen hoszszabbításban, 15-14-es győzelemmel megszerzett harmadik helynek az a fő értéke, hogy nem negyedik. Hiszen a 2001-es vb után a lehető legrosszabbkor csúszott volna le másodszor a Kemény Dénes vezette csapat a világverseny dobogójáról; a fukuokai 5. hely alkalmával ugyanis három évvel voltunk az olimpia előtt, most viszont egy hónap sincs már hátra a pekingi rajtig. És egyre kevésbé kérdéses, hogy a szövetségi kapitány és válogatottja elmúlt négy évéről visszamenőleges hatállyal ítél majd 2008 augusztusa.

Aligha vitás, hogy mondjuk, ötven év múlva – ha lesz még egyáltalán vízilabda vagy ember, akit foglalkoztat ez a korunk követelményeinek egyre kevésbé megfelelő sportág – Kemény Dénest a magyar póló legsikeresebb kapitányaként tartják majd számon. A tréner és a válogatott rövid távú megítélése azonban erősen kétesélyes. Ha a csapat Sydney és Athén után Pekingben sorozatban harmadik aranyérmét is megszerzi, akkor az elmúlt négy, „nyeretlen” esztendő nem lesz egyéb, mint epizód, felkészülési periódus, zseniális formába hozás a végső feladatra, a döntő ütközetre, a játékosok pedig élő legendákká nemesülnek, akik főnix módjára támadtak fel, amikor eljött a nagy nap. Ha azonban remek előcsatározások után elveszítjük a szerbekkel szembeni döntőt, akkor az egyelőre a legapróbb kritikától is mentes szakmában is felerősödnek a ma még csak internetes fórumokon olvasható anonim és laikus vélemények: már sokkal előbb észhez kellett volna térni, mert vicc, hogy négy éven át képtelenek voltunk megverni a szerbeket, hogyan is remélhettük, hogy ez éppen az olimpián sikerül majd, amikor a mi klasszisainkon már túllépett az idő.
Most csak annyi rögzíthető, hogy ha a magyar válogatottat jelenleg nem is tekinthetjük a világ legjobbjának – bár e meghatározás a sportág egészére nézve már önmagában is hízelgő, mert olyan érzetet kelt, mintha a földkerekség ötven-hatvan országában művelnék magas szinten a pólót –, bármikor képes a világ legjobbjainak legyőzésére. Azaz legyűrheti a szerbeket, a montenegróiakat, a horvátokat. A többieket még megnevezni is felesleges, mert egy-egy jó meccsen akár a mieinket is elcsíphetik, de nem lesznek olimpiai bajnokok.
A Malagában látottak alapján azért is nehéz megbecsülni a pekingi esélyeket, mert az olimpia semmihez sem hasonlítható, a játékos számára is más állapot. A magyar pólósoknak, a mi nagy generációnknak azért, mert kettőt már nyertek, és Kiss Gergő, Kásás és Benedek nyilván megszakad vízilabdás „életműve” beteljesítéséért. Ha mindehhez a fiatalok is hozzáteszik a magukét, például Hosnyánszky és Varga Dénes azt a húsz gólját, amelyet kettesben berámoltak az Eb-n, valamint a kapuban és védekezésben is sikerül állni a versenyt a fő riválisokkal – Szécsi a sérüléséig már most állta –, semmi ok a kishitűségre. Már csak azért sem, mert a szerbek harminc körüli klasszisai számára Peking az utolsó esély, és az előző kettőtől a magyarok fosztották meg őket. Ha „emberből vannak”, emellett azért is remegni fog a kezük, mert hiába győztek most már sorozatban hatszor tétmérkőzésen a mieink ellen, ők is tudják, ennyivel nem jobbak, és egyszer bejön a hibapont. Erre Peking kínálja a legnagyobb esélyt.
Kemény Dénessel a horvátok felett, hosszabbításban elért 15-14-es győzelem utáni percekben nyílt alkalmunk beszélgetni, és a kapitány jellemző módon már ekkor is az olimpia szemszögéből vont mérleget: „Nem állítom, hogy tendenciát láttam a játékvezetésben, de elég nehezen volt követhető, és szerintem a horvátoknál mi jobban alkalmazkodtunk hozzá.
Az viszont biztos, hogy az ilyen kiélezett meccsek és rendkívüli helyzetek az olimpiára készülve csak hasznunkra válhatnak. Sydney és Athén előtt egy hónappal taktikailag előrébb tartottunk, ezért is mondom, hogy a pekingi rajtig a csapatok eltérő ütemben fognak még fejlődni, és remélem, nekünk lehet a legnagyobb kifutásunk.” A kapitány ekkor még nem tudhatta, hogy a B-Eb és az ötkarikás selejtező után az „igazi” kontinensviadalon is bemutatkozott Montenegró végül aranyérmet nyer, a Szerbia elleni, hosszabbításos 6-5-tel született meg a történelmi diadal. Bár nem osztotta azt a nézetünket, hogy az újonctól már a döntőbe jutás erőn felüli teljesítmény, azért erre rímelve kijelentette: „Inkább úgy fogalmaznék, hogy a montenegróiak érthetően minden mérkőzésnek egészen egyedi hőfokkal vágtak neki, de ez a végletekig nyilvánvalóan nem fokozható.”
Még akkor sem, ha a három délszláv „mostohatestvér” bizonyára Pekingben is őrült energiákat pazarol majd egymásra és a játék kereteit folyamatosan feszegető hadviselésre; Dejan Udovicsics, a szerbek trénere az elveszített finálé után nem véletlenül nyilatkozott így: „E mérkőzés után inkább nem mondanék semmit. Ez már nem sport.”
A győztes számára azonban még egy ideig az marad. Úgyhogy egy okkal több, amiért nyerni kellene Pekingben.