A szociális érzéketlenség következményei

Miközben mind többen és többen érzékelik a magyar gazdaság egyre inkább tartóssá váló leszakadását, ezzel egyidejűleg megszámolatlanul növekszik azoknak a száma, akiknek a vesztenivaló tőkéjük fokozatosan bővül. A reálgazdaság rengeteg zavarral küszködik, aminek csak egyik jele a megállíthatatlanul csökkenő számú munkahely vagy az európai mértékben riasztó munkát terhelő adók nagysága. Jóllehet így is, úgy is a költségvetési hiány és az államadósság folyamatosan nő. Nem beszélve a több százezer nincstelenről, akik kétségtelenül eltérő társadalmi rétegekből és csoportokból származnak, s akiknek a helyét mégis csak az államhoz való viszony és az állami forrásokért (mindenekelőtt a segélyekért) folyó versengés határozza meg.
Kimondhatjuk, hogy minden szempontból az embernyomorító piacgazdaság körülményei közepette és ezzel a gazdasági kényszerek fogságában vagyunk kénytelenek élni. Ráadásul úgy – s ez is a szociális érzéketlenség következménye –, hogy a kényszerek a terjedő analfabetizmust erősítik. Mindennél meggyőzőbb adat ugyanis, hogy amíg az uniós tagországokban élők 58 százaléka középfokú iskolai végzettségű, addig Magyarországon a népesség alig 37 százaléka az. Kétségkívül: azok közül, akik az általános iskolát sem tudják befejezni, minden második személy könnyen munkanélkülivé válhat. Épp így vitathatatlan, hogy az új tagállamok közül hazánk használta ki a legkevésbé az uniós csatlakozás kisebb-nagyobb előnyeit vagy inkább áldásait. Mert szintén tény, hogy nyilvánvalóan a leglassabban fejlődött a gazdaság, és ezzel párhuzamosan tartós drágulás várható valamenynyi területen. Hovatovább a családok nagy része már a jelenlegi árakat sem tudja kifizetni, s bár az infláció leginkább a szegényeket sújtja (hiszen egyetlen év alatt 20-25 százalékos energiaár-emeléssel számolhatunk), ennek hatásait senki sem kerülheti ki. Konkrétan fogalmazva: hazánk az egy főre jutó GDP tekintetében öt évvel ezelőtt a 27 tagú unió átlagának a 63 százalékát érte el, illetve ha négy év távlatát vesszük figyelembe, egyáltalán nem meglepő, hogy amíg az unió valamennyi tagállama 20 százalék feletti növekedésről adhat számot, addig hazánk alig 14 százalékról.
Az is közismert, hogy a mostani rendszer valójában szűk társadalmi réteg számára teszi lehetővé a hivalkodó gazdagság fenntartását, a többség viszont a visszafordíthatatlan szociális és kulturális süllyedéssel szembesül. Láthatóan a törésvonal mélyül az egyre kiteljesedő szociális válság vesztesei és nyertesei között. És az is kétségtelen, hogy az életszínvonal irreverzibilis csökkenése miatt végletesen összeszűkült a piac, illetve a háztartások fogyasztásának reálértéke is. Mindeközben aligha csodálkozhatunk azon, hogy amiként teret nyer a szociális érzéketlenség számos formája, szükségképp háttérbe szorulnak a jóléti funkciók. Mert a mostani viszonyok között eleve hiányzik az arányos és igazságos elosztás elve, a helyi szociálpolitikában a rászorultság mérséklése, a családtámogatások rendszerében a gyermekneveléshez való társadalmi hozzájárulás egyenlősége, s az idősellátásban a méltányosság alapértéke. S minthogy a kilencvenes évek óta a hazai jövedelemeloszlás belső arányai és egyenlőtlenségének mértékei meglepő állandóságot mutatnak, tagadhatatlan, hogy az államnak a jövedelmi viszonyok formálásában változatlan a súlya. Ám sajnálatos, hogy a leginkább hátrányos helyzetű csoportokra – a tartós munkanélküliekre, a szegény- és cigánytelepen élőkre, az alacsony jövedelmű családokra, a hajléktalanokra stb. – irányuló programok idáig kudarcot vallottak.
Kár is tagadni, hogy mivel új világgazdasági korszakba léptünk, bárhonnan indulunk is ki, a magas infláció miatt egy pillanatra sem reménykedhetünk, hogy a világgazdaság visszaállhat a korábbi viszonylag alacsonyabb árszintre. Mindehhez társul, hogy a piacnak a gazdaságban lezajlott folyamatai leginkább a szociális érzéketlenség kiteljesedését váltották ki. Mindezt máris érzékelhetjük a társadalmi szolgáltatások csökkenő területein, így különösen a gyermek- és idősellátásban, a felsőfokú oktatásban, a kórházi ellátásban. S ha ez így megy tovább, akkor a piaci mozgások felerősödése óhatatlanul maga után vonja az igénybevevők társadalmi tagozódásának átformálását is. Kérdés, hogy pusztán a féloldalas piaci alkalmazkodásnak köszönhető-e az elmúlt évtized hazai társadalomfejlődésében felerősödött dezintegrációs tendencia, vagy inkább arról van szó, hogy idáig a modernizációs erőfeszítések rendre kudarcba fulladtak.

A szerző szociológus, egyetemi oktató