A Vajnai kontra Magyarország per

Nagy nyilvánosságot kapott a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságának minapi ítélete, amely a Vajnai Attila munkáspárti politikus által a magyar állammal szemben indított ügyben született meg. Mint ismeretes, a kommunista elkötelezettségű politikus több ízben is – tudatosan és olykor egyértelműen provokatív szándékkal – megsértette a hatályos magyar büntető törvénykönyv vonatkozó rendelkezését, amely tiltja az önkényuralmi jelképek (ötágú vörös csillag, sarló-kalapács, horogkereszt, nyilaskereszt) nagy nyilvánosság előtti használatát, illetve közszemlére tételét.
Vajnait az ezek nyomán indult ügyek egyikében elítélték, a bíróság büntetés kiszabása nélkül, a bűnösség megállapítása mellett próbára bocsátotta. Miután ügyét a luxemburgi Európai Bíróság nem fogadta be, Strasbourghoz fordult, ahhoz a bírósághoz, amely – az EU-n kívüli szervként – az egységes európai alapjogvédelmi rendszer megteremtésén fáradozik.
A bíróság döntése a Vajnai kontra Magyarország ügyben máris nagy port vert fel a magyar közéletben. Ahogyan azt megszokhattuk, a sajtó legnagyobb része ezúttal sem kívánta zavartatni magát a tényektől, illetve a döntés pontos tartalmától és indokolásától, hanem saját politikai irányultságának és érdekeinek megfelelően interpretálta az ítéletet. Mielőtt azonban a szabadságjogok újabb diadalától és a vörös csillag rehabilitációjától (micsoda ellentmondás!) felhevült újságírók tollat ragadtak, nem lett volna haszontalan elolvasniuk magát a határozatot.
Ahhoz, hogy tisztán lássuk, miről szól, milyen következményekkel jár a strasbourgi döntés, előbb érdemes áttekintenünk a magyar Alkotmánybíróság (AB) válaszát a felmerült kérdésre, amely a 14/2000. (V. 12.) AB-határozatból ismerhető meg. A testület nyolc évvel ezelőtt, többségi döntéssel elfogadott határozatában úgy vélte, hogy a diktatúrák jelképeinek használata minden esetben tömegek emberi méltóságát sérti meg, mert nemcsak azoknak sértő, akik az adott diktatúrák áldozatai voltak, hanem minden, a demokrácia értékei mellett elkötelezett személyt sért; az ilyen véleménynyilvánítás összeegyeztethetetlen a demokráciával, az alkotmányos értékekkel. A döntés kitér a speciális történelmi körülmények szerepére, amely – tekintve a diktatúrák időbeli közelségére – szintén a tiltás mellett szól; más, nyugodtabb történelmű országban talán kevésbé lenne szükség a szólásszabadság ilyetén korlátozására.
A friss strasbourgi döntés számos ponton ellentmond a fentieknek. Ugyanakkor korántsem értelmezhető olyan szélesen, mint ahogyan az a hírlapi kommentárokból kiderül.
Először is leszögezendő: a strasbourgi bíróság 47 bírája közül a mindössze hét bírát magába foglaló úgynevezett második szekció döntött az ügyben, tehát nem a bíróság legfőbb szerveként ülésező Nagykamara. Azaz a bíróság egyszeri döntéséről van szó, amely ugyan természetesen szintén tekintélyt parancsoló, de – tekintettel arra, hogy a testület első ízben hozott döntést, korábban ehhez hasonló ügye nem volt – nem tekinthető a testület kőbe vésett, megcsontosodott gyakorlatának. A hét bíró közül az egyik a magyar Sajó András volt, akinek az ügy eldöntésére gyakorolt befolyásáról nem rendelkezhetünk pontos adatokkal, de a strasbourgi szokás szerint a bepanaszolt tagállamból származó bíró szerepe a döntésben mindig nagyobb a társaiénál, Sajó alapjogi felfogását ismerve pedig a döntés feltehetőleg ízlésének megfelelő.
Másodszor leszögezendő: a bíróság kizárólag a konkrét tényállás által felvetett kérdést döntötte el, és nem általános érvényű ítéletet hozott. Fegyelmezetten csak a neki feltett kérdésre válaszolt: jogsértő-e, ha egy bejegyzett politikai párt tagja egy utcai gyűlésen nyilvánosan vörös csillagot visel, hogy ily módon is kifejezze politikai véleményét? A strasbourgi döntés nem tért ki a gyűlöletbeszéd kezelésének magyar jogrendszerbeli állapotára, a totalitárius eszmék elleni fellépés egyéb jogi eszközeire, azok meglétének vagy hiányának alkotmányosságára, és nem tért ki a büntetőjogi tényállásban szereplő többi önkényuralmi jelkép korlátozhatóságának kérdésére sem. Nem igaz tehát, hogy a döntés kimondta: „a náci horogkereszt és a vörös csillag nem egyenértékű”, a vörös csillagot „nem lehet egyértelműen olyan önkényuralmi szimbólumnak tekinteni, mint a horogkeresztet vagy a nyilaskeresztet”. (Népszabadság, 2008. július 9.)
De akkor valójában mit is mondott ki a döntés? Megállapította, hogy Vajnai magatartása politikai véleménynyilvánítás volt, amely a szólásszabadság terrénumán belül mindig fokozottabban, a lehető legszigorúbban védett. A vörös csillagnak – túl a kommunista diktatúrán – egyéb jelentései is ismeretesek, a nemzetközi munkásmozgalom jelképe is, tehát nem feltétlenül a diktatúrához, illetve annak ideológiájához kapcsolódik. Vajnai magatartása nem volt „veszélyes” abban az értelemben, hogy egyfelől Magyarország stabil demokrácia, ahol a szélsőséges eszmék túlzott mértékű elterjedése nem a jövő valószerű fejleménye, másfelől a konkrét tényállásban (a gyűlésen, illetve annak folyományaként) sem merült fel a társadalmi béke megzavarásának lehetősége. Azon tömegek sérelmei, rossz érzései, amelyek a jelkép láttán vagy a használatáról való tudomásszerzéssel valósultak meg, alakultak ki, nem elegendők a jogkorlátozáshoz. Nem volt tehát olyan kényszerítő érdek, amely Vajnai – mégoly enyhe – megbüntetését indokolttá tette volna. Ezt követően a bíróság általános érvénnyel annyit mond, hogy a hatályos magyar szabályozás túlzottan „széles”, azaz – mint az adott ügyben is – a véleménynyilvánítás szabadsága által védett magatartásokat is korlátoz. A rendszerváltozás óta eltelt csaknem két évtized, illetve a töretlen demokratikus fejlődés ma már nem feltétlenül kívánja meg ennek a jelképértékű, az önkényuralmi ideológiák jogrendszer általi demonstratív elutasítását szimbolizáló szabálynak a fenntartását.
Mint látható, a konkrét ügyben – európai aspektusból – a bíróság jogfelfogásának megfelelő, elfogadható, szűk értelmű döntés született, amely figyelembe veszi ugyan a speciális kelet-közép-európai érzékenységeket, de az adott ügyben nem ítéli azokat megfelelően erősnek a jogkorlátozáshoz. Nem méricskéli a két diktatúrát annak érdekében, hogy azok jelképeinek korlátozásáról tegyen általános érvényű megállapításokat. A Vajnai vörös csillaga mellett szóló érvek (egy vitatott, ámde többjelentésű jelkép használatával megvalósuló politikai véleményalkotás, amelyet egy nyilvános, jogszerű gyűlésen tettek közzé anélkül, hogy jogok sérelmét vagy annak veszélyét idézte volna elő) egy nem létező újnáci párt esetleges gyűlésén használt horogkeresztre ugyanúgy érvényesek volnának.
Persze azt is tudjuk, hogy míg a szélsőjobboldali ideológiák demonstratív elutasítása európai tendencia, addig a kommunizmus jelképeit alig néhány országban tiltják (azon Nyugattól, amelyik nem élte át közvetlenül utóbbi borzalmait, ez nem is várható el). Nem tudhatjuk ugyan, hogy mit mondana a strasbourgi bíróság abban az esetben, ha a náci jelképek használatáról kellett volna döntenie, de nem elképzelhetetlen, hogy eltérő módon ítélné meg a két diktatúrát – legalábbis jelképei használatának megengedhetősége szempontjából. Jelen döntés azonban ezt a distinkciót nem tette meg, és álláspontom szerint következetes, elvi alapon a jövőben sem tehetné meg.
Megtette ellenben helyette a honi sajtó, illetve egynémely politikus, közéleti személyiség, akik máris a vörös csillag (és feltehetőleg a sarló-kalapács) „kihúzását” követelik a törvényből. Indokolt-e ez az óhaj?
Először is, a strasbourgi döntés egy konkrét, egyedi ügyre érvényes, nem keletkezik belőle jogalkotási kötelezettség, bár hosszú távon ésszerű a belföldi jogszabályokat vagy azok alkalmazását a döntéshez igazítani. Jelen esetben a jogalkalmazás tökéletesen meg tudná oldani a felmerült problémát: a jövőben nem szabad elítélni a politikai véleményüket jelképek használatával békés formában kinyilvánító személyeket. Ez egyszerű értelmezési kérdés, így az e körbe nem eső magatartások továbbra is büntethetők maradnának.
Rossz vért szülne, következetlen volna és nagy társadalmi feszültséget, illetve túlhevült vitákat generálna azonban, ha a jogszabályt úgy módosítanák, hogy abból a kommunista jelképek kikerüljenek. A különböző diktatúrák együttes kezelése ugyanis nem alkotmányellenes, ezt Strasbourg sem zárta ki. Rendkívül visszatetsző, amikor a diktatúrák méricskélése zajlik, a halálos áldozatok száma, a terror intenzitása alapján. Az összehasonlítás nem a jogalkotó, de nem is a jogászok, hanem a történészek dolga. A jogalkotó ezzel a tényállással egyébként sem azonosította a két diktatúrát. A tényállás módosítására irányuló igények általában a kommunista rendszer mentegetésére szolgálnak, mondván, az utolsó évtizedeiben az már nem is volt olyan nagyon diktatórikus. Ezt álságos, hamis érvelésnek tartom. A büntetőjog nem mehet bele abba a zsákutcába, hogy különböző, jogi értelemben bizonytalan kritériumok alapján differenciáljon az egyes önkényuralmi rendszerek között. A büntetőjog egyet tehet: vagy – elsősorban szimbolikus jelleggel – elutasítja valamennyit, például ebben a tényállásban, vagy éppen egyet sem utasít el, a szólásszabadságot magasabb érdeknek ítélve.

A szerző jogász, egyetemi adjunktus
(Pázmány Péter Katolikus Egyetem)