Ebben az országban, amelyik bőségesen el tudná látni az itt élő embereket élelemmel, lassan éhséglázadás fenyeget? S közben parkolóba öntik a dinnyét, a Kossuth térre a meggyet, s külön nyomozócsoport kell ahhoz, ha magyar élelmiszert szeretnénk vásárolni a nagy áruházakban?
Janaka az utak mellett házakat épített, és kedvét lelte abban, ha az utasok nála aludtak és az övéből ettek (…), az utak mellett épült házak nem szállodák vagy vendéglők voltak, és Janaka király szállást és étkezést nem pénzért adott, s ennek ellenére nem volt bolond. … A szégyenletes nem az, hogy Janaka érzülete belőlünk kiveszett, hanem, hogy amit Janaka csinált, nem is vagyunk hajlandók elhinni – írja Hamvas Béla az Upanisádokra hivatkozva, majd megjegyzi: gazdaságot úgy is meghatározták, hogy az önmagát feladó szellem jellegzetes helye.
2008-ban természetesen (?) nem vagyunk annyira idealisták, hogy elvárjuk: puszta jóságból, szeretetből, vagy csupán a normális emberi alapállásból mindenki segítsen azokon, akik segítségre szorulnak, habár azért megesik még manapság is ilyesmi. Viszont azért tartjuk fenn az államot, azért fizetünk adót, s azért engedünk önként magunk fölé más embereket, politikusokat, kormányt, hogy ha kisebb-nagyobb veszély fenyegeti emberi, nemzeti közösségünket, az állam, a kormány igyekezzen ezt a veszélyt a lehető leghamarabb és legjobb módon elhárítani vagy legalább mérsékelni. Az az állam és az a kormány, amelyik erre nemcsak hogy nem képes, de nem is hajlandó, nem érdemli meg a bizalmunkat. A mostani kormánnyal szembeni bizalom persze tovatűnt, ha máskor nem, akkor a 2006-os őszi szégyenletes események vagy az azóta eltelt lassan két év botrányos baklövései után. Baklövések? Az ember egyre inkább azt érzi, nem olyan ostoba fajankók ezek, mint mutatják. Mintha valami nagyon is tudatos, átgondolt terv szerint cselekednének. Mintha semmi más céljuk nem lenne, mint „szervezetten, állami apparátussal, törvény védelme alatt karhatalmilag kifosztani” Magyarországot.
Mire is gondolhatna az egyszerű ember, ha azt látja, hogy számolatlanul úsznak el a százmilliók, milliárdok senki által nem hasznosítható tanulmányokra, ostoba és felesleges kormányzati honlapokra, sehova sem vezető hidakra, és a kormány szerint mindez nagyon is rendben van, de ugyanez a kormány egyetlen lépést nem tesz, hogy valahogyan megóvja a magyar embereket a világban bekövetkező irgalmatlan változások nyomasztó súlyától? Ez a piac, mondják, nem lehet az áremelkedéseket megállítani a határoknál. Valóban nem lehet, viszont van még egy fontosabb dolog, amit nem lehet: széttárni a kezünket, s hagyni, hogy százezrekre, milliókra ráomoljon a mindenható piacgazdaság földcsuszamlásaitól megsebzett életük.
Azt mondja a kormány, hogy hiába minden, nem tud mit kezdeni az élelmiszer, az üzemanyag, a gáz, az elektromos áram, a távfűtés árának iszonyatos emelkedésével. Még az áfát sem csökkentheti, mert hát az unió nem engedi – tolja el magától rögtön a felelősséget. Az ellenzék, azaz a Fidesz és a KDNP – az MDF közben megint úgy „ellenzéki”, hogy azért ne nagyon távolodjon el a kormánytól, de feltétlenül ellentmondjon Orbán Viktornak –, meg azt mondja, álljon meg a menet: az unió szabályai szerint igenis csökkenthető az alapvető élelmiszerek forgalmi adója. S megdöbbentő példákat sorol, hol, mennyi áfa terheli ezeket a cikkeket. Megdöbbentő, mert kiderül: nálunk sokkal gazdagabb országokban sokkal felületesebben hasít az adókés az emberek bőre alá az élelmiszereket tekintve (is). Anglia és Írország szerencsés lakói például egyáltalán nem fizetnek áfát ezekre a cikkekre, a csehek öt, az osztrákok meg tíz százalékot. Az újabb uniós országok is jobb helyzetben vannak, mint mi: a bolgároknál hét, a románoknál kilenc százalék áfa terheli az élelmiszerféléket. Nálunk, mint tudjuk, húsz. Igaz, Dániában meg Svédországban 25 százalék sarcot fizetnek. Szegény dánok meg svédek! Csak hát tegyük hozzá, a skandináv átlagbérek sokszorosuk a magyarnak. De az igazi döbbenet az, hogy mindehhez képest az uniós országok statisztikáiból az látszik, hogy drágulásban is dobogósok vagyunk. 2008 áprilisában például majd 15 százalékkal vehették meg többért a magyarok az élelmiszert az egy évvel azelőttihez képest, miközben Angliában ugyanezen időszakot nézve mindössze 5,5 százalékkal, Olaszországban is alig hat, de még Szlovákiában is csupán nyolc százalék körüli volt a drágulás. Hogy? Náluk nem „gyűrűzik” be a piac, vagy valami speciális stoptáblát emeltek a határaikon? Hol élünk mi? Ebben az országban, amelyik bőségesen el tudná látni az itt élő embereket élelemmel, lassan éhséglázadás fenyeget? S közben parkolóba öntik a dinnyét, a Kossuth térre a meggyet, s külön nyomozócsoport kell ahhoz, ha magyar élelmiszert szeretnénk vásárolni a nagy áruházakban? Nincs itt valami elrontva, nincs itt valami dolga mégis az erre hivatottaknak?
Érthető, ha whiskyt kortyolgatva, szivarozgatva, elmélkedve történelmi beszédeken nem látszik olyan nagynak a baj. Akinek teli a hűtője és a pénztárcája, az szemét felhúzva kérdheti: válság? Ugyan kérem, minden rendben van. A hatalom is megtartva, a haverok is kifizetve, milyen válság? Persze világos, hogy ma már nem az egyetlen párt pillanatnyi szeszélyei és érdekei szerint határozzák meg az árakat, s ez így is van jól. Nem szeretnék olyan országban élni, mondjuk Gyurcsány és a pártelnökség határozná meg a kenyér meg a hús árát. Nem biztos, hogy 3,60 lenne a kilós kenyér, legfeljebb a választások évében… A kormány összességében valóban nem túl sok mindent tehet. Amit meg mégis, arra ez a kormány születése pillanatától képtelen: megteremteni, amiről annyit papolnak, az erős és gazdag Magyarországot. Mert a legfőbb gond nem az, hogy most éppen felfelé kúsznak az élelmiszer- és az energiaárak, lehet, néhány hónap vagy egy-két év múlva meg lejjebb esnek majd. A legfőbb baj az, hogy állandóan tűzoltásra szorul(na) az ország, mert az elmúlt hat évben elfeledkeztek vezetői arról, hogy stabil, kiszámítható és növekvő Magyarországot teremtsenek, olyat, amelyet nem, vagy sokkal kevésbé viselnek meg a világgazdaság villámcsapásai, olyan országot, ahol a tűzoltásra is mindig készen állnak, de leginkább azt szeretik, ha nem lobbannak fel a lángok, ha megelőzik a bajt. A mi kormányunk nemhogy biztonságot nem tudott teremteni, még a tűzoltásra is képtelen, vagy alkalmatlan.
Hogy lehet-e az unióban áfát csökkenteni, az az embereket, akik egyre kevesebb reménnyel tekintenek a jövő felé a pénztártól távozván, vagy az esedékes számláikat befizetve, nem nagyon érdekli. Különösen úgy, ha azt látják, még a náluk remélhetőleg sokkal tájékozottabb politikusok is egymásnak tökéletesen ellentmondó szabályokról beszélnek. Mi mást gondolhatnának, mint hogy az egyik vagy a másik hazudik, vagy egyszerűen nem ért ahhoz, amivel foglalkozik… Az eredmény ugyanaz: azok, akik segíteni hivatottak, akiket azért fizetünk, hogy kitaláljanak valamit, s ne arról beszéljenek, mit nem lehet, nem segítenek.
A kormány magára hagyta az embereket. Csoda-e, ha az egyik úgy próbál megélni, hogy ellopja a másiktól, amire szüksége van, a másik pedig úgy védi magát, ahogy tudja. Nincs messze az az idő, amikor ettől sokkal súlyosabb események is bekövetkezhetnek. És be is következnek majd, ha sürgősen nem találnak, találunk ki valamit. Vannak vidékek, ahol már nem nehéz, hanem szinte lehetetlen élni, ahol nemcsak a munka, a megélhetés, hanem a remény és a jóakarat is elfogyott, s a mindennapi kenyér gondjától gyötört ember egyre kevésbé képes meggondolni, ütésre emeli-e a kezét, ha eljön az idő.
Mert élni csak kell. Miért hagyjuk, hogy az önmagát – és persze az ország népét is – feladó szellem uralkodjon felettünk?
