Baján a halászlé szerelmesei

Az idén is valódi fesztiválhangulattal várta Baja a halászléfőzés szerelmeseit július második hétvégéjén, ezerötszáz bográcsban több mint tizenkét tonna ponty, harcsa, keszeg, kárász főtt. A rendezők nem titkolt célja a halevés hazai kultúrájának erősítése, a déli városban ugyanis még mindig hússzor annyi fogy ezen étkekből, mint az ország más részein.

Bár a bácskai városban élők közül sokan szívesebben gyújtanak saját kertjükben a bogrács alá, a halfőzés mestereinek országhatáron innen és túl ennyi év után is megtiszteltetés részt venni a hangulatos rendezvényen.
Főzőhelyet szerezni nem egyszerű, egyes standokat évekre előre lefoglalnak az elhivatott alkalmi szakácsok, szálláshelyet találni pedig gyakorlatilag lehetetlen az ünnep idején. Szerencsénkre mi jókor voltunk jó helyen, s egy bajai ismerős visszalépése miatt sikerült a városközpont egyik legjobb helyén, a Főtér Sugovica felőli oldalán asztalt szereznünk. Nem árulunk el vele nagy titkot, hogy a felvonuló halfőzők általában nem itt a nagy tumultusban, távol a jól bejáratott otthoni vagy kerti tűzhelyeiktől készítik el életük legjobb halacliját, de nem is ez a cél, elvégre a fesztiváli hangulat a lényeg. A főzést a legtöbb családban, baráti körben nagy viták előzik meg arról, ki irányítsa a műveletet, elvégre amennyi halászlé-szakértő, annyiféle technika, a beleszólást pedig senki sem tűri. Amiben itt Baján azért valószínűleg mindenki egyetért, hogy minél több hal kerül a bográcsba, annál jobb a végeredmény, mi ennek szellemében részben saját fogású ponttyal, harcsával, dévérrel és ezüstkárásszal készültünk. A legfontosabb hozzávaló azonban a kiváló minőségű, lehetőleg házi pirospaprika, ami szó szerint testet, lelket ad az ételnek.
A főzést egyedül az nehezítette, hogy a város által felajánlott fa igencsak nyirkos volt, a szokásos 45-50 perc helyett így sok csapat akár két-két és fél órán keresztül is küzdött vele. Passzírozni persze senki sem mert, az ilyen bűnöket itt még a szegedieknek sem nézik el. Még akkor sem, ha a csongrádi megyeszékhelyről népes delegáció és egy hatalmas bogrács is érkezett Bajára, talán azért – bár nem szeretnénk megsérteni őket –, hogy ellessék az igazi fortélyokat, mielőtt ők is hasonló fesztivált szerveznek. Függetlenül a két város halászléfőzői közti rivalizálástól, csak örülni lehet, ha a Tisza partján is fellobban a bográcsok alatt a láng. Hiszen kiváló horgászvizeink, remek húsú halfajtáink vannak, évszázados receptekkel és hagyományokkal rendelkezünk, a magyarok többsége mégis jó, ha évente egyszer pontyot tesz a fazékba. Míg az egy főre jutó éves halfogyasztás országosan 3,5 kilogramm, addig egy átlagbajai a statisztikák szerint hatvan kilót is megeszik. (Ausztriában évente 14 kilogramm halat esznek fejenként – ennek 90 százaléka tengeri eredetű –, Portugáliában hatvan, a Maldív-szigeteken 130 kilogramm az átlag.) Jellemző a hazai helyzetre az egyik legnépszerűbb halászlékocka (ilyet természetesen nem használunk) dobozának oldalán olvasható felirat, miszerint: „Tegyen egy kockát 2,5 deciliter forró vízbe és keverje el. Hallal, tésztával tovább ízesíthető.” Ezzel az erővel akár a villányi vörösbort is lehetne pezsgőtabletta formában árusítani, sokkal praktikusabb lenne, mint üvegben hazacipelni. Jó érzés azonban látni, hogy évről évre többen vannak, akik ételben és borban is inkább a minőséget választják. Bajára idén is csaknem százezren érkeztek, s miután a tömeg jóllakott, végigkóstolta a környéken kínált nedűket, a közeli Petőfi-szigeten remek pálinkaforrásra is akadhatott, ami láthatóan megalapozta a hajnali négyig tartó mulatozást.