Bölcsőde kontra anyai együttlét

Már hosszú idő óta kutatók sora (Hermann Imre, Bálint Mihály, Donald Woods Winnicott) hangsúlyozta a gyereknevelésben az anya-gyermek kapcsolat kiemelkedő szerepét. A tudományos megközelítés ebben a kérdésben meglehetősen egységes és tapasztalatokkal igen széles körben alátámasztott. Az anya – vagy hiányában az anyát helyettesítő egyetlen kiemelt személy (anyapótló) – jelenléte szükséges a gyermek egészséges fejlődéséhez. Az apa, a testvérek szintén nagy jelentőséggel bírnak, azonban az anya személye még hozzájuk képest is kiemelkedik.
Különösen meghatározó ez az élet első három évében. Nem véletlen tehát, hogy az óvodai nevelés hagyományosan hároméves korban kezdődik. A hároméves kor előtti bölcsődei elhelyezés sok esetben szükségmegoldás, például olyan családok részére, ahol kényszerítő körülmények miatt (mint anyagi megélhetés) kénytelen az anya dolgozni. Ilyenkor még inkább hangsúlyossá válik az együtt töltött idő milyensége. De jórészt ebbe az irányba mutat az egész emberi történelmi hagyomány is.
A lelki fejlődés szempontjából az optimális az lenne, ha ezt a kezdeti időszakot anya és gyermeke tartalmasan együtt tölthetnék. Mindez azért is fontos, mert a korai életévekben az anyával átélt kapcsolat jellege meghatározza a felnőttkori kötődéseink, kapcsolataink minőségét is. Ha a korai anya-gyerek kapcsolatot tekintjük közelebbről, igen szembetűnő a szimbiotikus kapcsolat megléte. Gyakorta utal rá az édesanya részéről a megfogalmazás többes szám első személye („mi rossz alvók vagyunk”, „hasfájósak vagyunk”). Az anya és kisgyermeke ekkor funkcionális egységet alkot.
Törés nélkül ez a kapcsolat nem helyettesíthető egy másikkal. Ez az időszak és az ezt követők annyira fontosak a kisgyermek számára a későbbi fejlődés szempontjából, hogy csak az anya-gyerek kapcsolat megvalósulása és biztonságos megélése teszi lehetővé a harmonikus fejlődést. Sérülése esetén a bizalmatlanság állapota alakul ki, ami csak korrektív élmények segítségével tud visszakanyarodni az egészséges fejlődés útjára. Persze nem minden probléma jelentkezik azonnal, vannak időzített bombák is. Ha a fejlődés menetét megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy a gyermek egy idő után lekívánkozik az anya karjából, és megkezdi felfedezni az őt körülvevő tágabb világot. Ennek a sok új élménynek saját tapasztalatai közé való beépítése az anya elérhetőségének biztonságában történhet meg egészségesen. A világ nagyszerűségének felfedezéséhez elengedhetetlen a biztonságos, elfogadó, szerető szülői háttér.
A kapcsolat sérülésére utal, ha a gyermek nem keresi annak lehetőségét, hogy az anyjával megossza érzéseit, hozzábújhasson, vigasztalást, biztatást találhasson nála, megpihenhessen, vagy megmutathasson bármit, ami számára fontos. A késleltetés képességének szintje ebben az életkorban még nem teszi lehetővé, hogy mindez a maga teljességében hasznosulhasson, ha az édesanyával csak hosszabb idő múlva, a bölcsődéből hazafelé menet vagy még később tud együtt lenni. A tapasztalatok és az ezt alátámasztó elméleti megközelítések alapján elmondhatjuk, hogy a bölcsőde, az óvoda lényegét tekintve pótlék, és nem az elsődleges szocializáció, a személyiségfejlődés alapvető tere, bár kétségtelenül igen hasznos és szakmailag a legtöbb esetben megfelelően működő intézmény.
A szocializáció, a személyiségfejlődés alapvető helye a család. Sajnos részben egyet kell értenünk azokkal a tapasztalatokkal, ahol a szülők úgy látják, a gyermeknek jobb helye van a bölcsődében, hiszen valóban vannak olyan családok, ahol az intézményben többet kaphat a gyermek, mint otthon. Reméljük, ez a kivétel.

A szerzők klinikai szakpszichológusok