Hejce katolikus temploma

Kissé távolabb a Hernád völgyétől, három kilométernyi emelkedő bekötőút végén, a 784 méter magasságú Gergely-hegy nyugati lábánál található Hejce. Az eddig sorra látogatott, régi, becses műemlékeket őrző, de gazdátlanul tengődő, jövő nélküli falvak után felüdülés megérkezni erre a településre. Hosszú, lejtős főutcája mentén meredek, kikövezett bukókkal és lépcsőkkel csendesített árokban csordogál a Szerencs-patak. Vize zivatarkor, hirtelen hóolvadáskor a sokszorosára képes duzzadni, nem ok nélkül épültek az utcákat összekötő formás kőhidak méterekkel a mederfenék szintje fölé. A patak nyugati partján kellemes, árnyas parkban, kényelmes faragott padokon, asztal mellett, karakteres faszobrok és barátságos helybeliek társaságában kortyolhatjuk az italunkat. Ez az első hely a környéken, ahol nem kell folyton lesnünk az autót: megvan-e még?
A hosszú utca túloldalán magas kőfal mögött magasodik a kétemeletes barokk kastély. Középkori alapokra emeltette gróf Eszterházy Károly egri püspök 1783-ban. Az építkezés történelmi előzménye, hogy Hejce – régebben: Héce – falu a Szent István király által 1009-ben alapított egri püspökség birtoka volt, amit IV. Béla király 1261-ben kelt oklevele megerősített. 1323-ban a község Szent János-eklézsiáját említik, amely tíz évvel később szerepel a tizedlistán. Az ügyesen gazdálkodó-kereskedő település az egri várat élelemmel, borral ellátó fontos hely volt a XV–XVI. században; mezővárosi rangot nyert az 1600-as években, a Rákócziak idejében védművekkel látták el. A regéci várbirtokhoz tartozott, majd 1711 után a kassai katolikus szeminárium lett a földesura. 1804-től az egri egyházmegyéből kiszakított kassai püspökség vette tulajdonába, elöljárói nyári rezidenciának rendezték be a kastélyt. Az egyház az 1800-as években népiskolát és kisdedóvót alapított és tartott fenn Hejcén. Trianon után, majd 1944-ben ide költöztek a Kassáról menekülni kényszerült megyés püspökök, a kastély az 1950-es évektől idős papok és szerzetes atyák otthona.
A falu felső részét máig Csehországnak hívják a helyiek, a hagyomány szerint Giskra huszitái költöztek a településre az 1440-es években. Most is gyakori a Cseh, Vencel és más szláv nevű lakos Hejcén.
Lőréses kőfallal kerített, régi temploma is a felvég közelében, tágas térség közepén található. Kívülről tisztán késő barokk stílusú küllemét az Eszterházy-féle teljes renováláskor kapta az 1780-as években, azonban a belseje megőrizte gótikus jellegét. A keletelt szentélyt és a hajót a XV. századra jellemző szabályos, csúcsíves, bordás keresztboltozat fedi. Ritkán fordult elő ilyen tervszerű átépítésnél, hogy megtartották a régi boltozatot.
A templomerőd mögötti füves parkban további, fából készült szobrok, művészien megfaragott emlékoszlopok, gyermekjátékok láthatók. Szemét, rendetlenség sehol. Elgondolkodtató, miért e szembetűnő különbség a Hernád mentén sorakozó falvak és a tőlük alig órányi gyalogútra lévő Hejce faluképe, lakóinak életmódja között. A kis zsákfalu népe is fogyatkozik, alig háromszázan élnek itt. Munkahely sincs több, mint Göncön, Vizsolyban, Rakacaszenden vagy Felsőregmecen. Mégis e falu házai szépek, gondozottak, az utcák, parkok, kertek tiszták, virágosak. Építőanyagot, tűzifát tárolnak közterületen, s a falu határában lezuhant szlovák repülőgép áldozatainak akkora réz emlékszobrot készítettek, amennyi rezet egész Borsod megyében nem találni. Vajon nem a település vallási kötődése, lakóinak katolikus neveltetése rejlik a különbség mögött? Magyarországon az új keletű etnikai problémákkal leginkább sújtott vidékek és települések – az Ormánságtól a Tiszahátig, Hevestől a Hegyközig, a Sajó, Bódva, Hernád menti falvak, az egész Cserehát – régi lakossága református vallású. Az 1930-as években a protestáns falvak lakói kezdték el a „gazdasági születésszabályozást”, az egykézést a családi birtok, vagyon egyben tartása okán. Az eredmény mindenütt: elnéptelenedés, elöregedés, menekülés, s végül a bűnügyi rovatok napi hírei.