Karajan, a kaméleon

Tart a Karajan-év, és itt az új Karajan-doku is mindjárt DVD-n. Csaknem húsz év perspektívájából összegzi a száz éve született karmester lényét, művészetét, de Fischer-Dieskaunak van igaza, aki Brahms rekviemjét tizenegyszer énekelte vele: Herbert von Karajan kaméleon volt, akit képtelenség azonos hangulatokban, azonos benyomásokkal rajtakapni.

Filmes bizonyítás következik, nagy pályatársak vallanak róla. „Talán a század legnagyobb karmestere” (Solti). „Gyermeklelkű Macchiavelli” (Kollo). „Madártávlatból adott új perspektívát a világnak” (Janssons). „Művelt volt-e, vagy intelligens? „Szörnyű pasas” (Fassbänder). „Barátságos, a zenekarát dédelgető ember” (berlini kürtöse). „Állig gombolkozott személyiség, hideg és szenvtelen” (Helmut Schmidt). „Szórakoztató és hitvány is tudott lenni” (Thielemann). „A pszichológia mestere” (Mutter).
De melyikünk egyvonású, vethetik fel önök. A személyiséget épp a többarcúság hozza létre, máshogy viselkedünk más-más helyzetekben – különben is, egy halott sztárról készülő nagy csinnadrattás filmben sokan végletes mondatok pufogtatására éreznek múlhatatlan vágyat. („A legmagányosabb ember volt, akivel valaha találkoztam” – így drámázik Janowitz.)
A jellemző archív szalagok kiválasztása mellett szerintem ezek a releváns kérdések: mekkora karmester volt? Erényei, gyengeségei? Repertoárjának súlypontjai, fehér foltjai? Munkamódszere? Korszakai? Robert Dornhelm válaszait Hamupipőke-mód kellene kiocsúzni a ránk öntött idézettömegből. A ma nagyon trendi szilánkos szerkesztés – egy tucat nagyinterjút vágnak fél mondatokra, és próbálnak másképp összerakni – érdekes ugyan, de megjegyezhetetlenné teszi a sorokat. Nincsenek nyilatkozókhoz köthető koherens gondolatmenetek, nincs idő egy-egy történetre, pedig azon keresztül könnyebb bármit megvilágítani, a homloklebeny mögé plántálni. Talán a rendező nem is akar meggyőzni minket, pusztán bemutatja a szerteágazó véleményeket – ám ekkor filmje már nem konstrukció, nem mutat sehová, hovatovább kár volt ennyit vesződnie vele.
Amit magam megérteni vélek: Karajan, aki fénykorában úgy tűnik fel, mint egy kimaszkolt félisten a Tetralógiából, tagadhatatlanul erőt sugároz. Ő a Boss, aki ha benn van a házban, arról mindenki tud, s akkor másképp viselkedik – például jobban énekel. Arrogáns, rekedt hangján simán leagyatlanozza zenekarát (a kamerák dacára, vagy azért?), de egy perc múlva ráérősen mesél remek anekdotát Willy Brandtról – így kerül két volt szövetségi kancellár a zenés filmbe. És mint az igazán jó dirigensek, egyszerre szép és plasztikus képekkel dolgozik. „Úgy akarok fanatizálni, ahogy háromszáz madár együtt repül. Nincs látható vezetőjük, de minden mozdulatukat ugyanaz a szándék hatja át.”
Karajan energiáiról a Walkür-werkfilmje tanúskodik, rendez, vezényel, énekel, pörölyöz. Jó vágás, ahogy ugyanitt Mariss Janssons elképedt arccal vall Otello-élményéről: a Frenivel, Vickerssel csúcsra járatott produkció után egész éjjel kóválygott Salzburg utcáin. „Én irányítok, én fordítom a csavarokat” – idézi Schwarzkopf. Most meg mi élünk, és mi alkothatunk véleményt. Ez a film kell nekünk, de ennek a filmnek mi is kellünk: így lesz belőle Karajan, ahogy én látom című individuális művünk.
(Karajan – „A szépség, ahogy én látom”/Dornhelm – Deutsche Grammophon DVD, 2008.)