(ki gyilkolja a pontyokat )

Én nem tudom, sőt sokáig nem is gyanítottam, hogy az utóbbi esztendőkben miért vagyok képtelen úgynevezett étkezési, másfél-két kilós pontyot fogni a cs.-i nádasban. Vagy nagyot fogtam, néha tíz-tizenöt kilósat, vagy semmit. Legtöbbször semmit. Pedig nyilvánvaló, hogy sokkal több kis ponty van a Balatonban, mint kapitális. A keszeg nagyja is eltűnt, a húsz-harminc dekás sügérek pedig ritkábbak a fehér hollónál. Igaz, hogy a tó halsűrűsége drasztikusan csökkent az utóbbi időkben; a balatoni halgazdaság – vagy mi a fene – az idén buzgó pontytelepítésbe kezdett, s május 2-től június 13-ig tilalmat rendelt el, de a tilalom után sem fogtak sok pontyot a cs.-i horgászok, a betelepült jövevények, úgy látszik, idáig nem jutottak el. Amikor erről a hiányjelenségről beszélek, a tó egy körülhatárolható szűk területére gondolok, arra a pusztuló nádasra, amely a kikötő közelében vegetál, s ahol jómagam huszonnyolc éve horgászom. Ez idén azonban bizonyos sejtés körvonalazódik bennem a kis pontyok hiányát illetően.
Tavalyelőtt az a furcsa eset ismétlődött meg velem hatszor-hétszer, hogy valami nagy hal néhány pillanattal a bevágás után eltépte egyébként kifogástalan, nagy szakítószilárdságú zsinóromat. A halak kirohanása minden esetben brutális és speciális volt, az orsó vijjogva, sebesen pörgött, az egyenletes gyors húzást néha hatalmas rándulások szakították meg, aztán valahol a horog közelében a zsinór elszakadt. Úgy véltem, a nádra telepedett kagylók vágták el. Ezért tavaly vásároltam egy speciális védőréteggel ellátott, harmincnyolc kiló szakítószilárdságú zsinórt, és akácvirágzáskor, május közepén fogtam egy harminc kilós harcsát. Idén a pontytilalom idején már szándékosan harcsára vadásztam, s a májusi akácvirágzás ismét meghozta az eredményt: egyórányi küzdelem után egy harmincöt kilós példányt húztam be vágóhoroggal a csónakomba.
Hideg este volt; a születésnapomra ajándékba kapott termooverallomat viseltem, a hal fárasztása közben nem tudtam levetkőzni, így túlhevülve hagytam el a csatateret. Ezúttal a bevágás után azonnal tudtam, hogy harcsával van dolgom, a brutális kirohanás közbeni hatalmas rándulásokról ismertem rá. Már sötét volt, senki sem volt a közelünkben, egy az egy ellen küzdöttünk, néha nem is sejtettem, hogy a hal merre jár. Fél óra után tűnt fel először a lámpám fényében hatalmas feje és szája, amely vödörnyi méretű volt. Az ilyen száj a másfél kilós pontyot egy jóízű cuppanással eltünteti.
Néhány héttel ezután egy közelemben tanyázó horgász szuperdamilját tépte szét egy harcsa. A pontytilalom után pedig, mivel vékonyabb zsinórt kezdtem használni, engem tett csúffá kétszer is valamely nagy hal. Hiába ismertem fel a hatalmas rándulások révén, hogy miről is van szó, rohantában nem voltam képes megfékezni. A minap egy „harcsázóspecialista” a közelemben megfogott egy harminckilós példányt, annak a bendőjébe is nyilván belefért jó néhány ponty, kárász és nagy keszeg. S valószínűleg nem ez volt az utolsó nagy harcsa a környékünkön. Néhányan látni véltek egy nyolcvan-száz kilós példányt is arra ténferegni. Hát íme itt a magyarázat, hová tűntek a sütni való pontyok a cs.-i nádasból. Viszont harcsából lesz utánpótlás, süllőzés közben gyakran horogra akad egy-egy húsz-harminc centis „csecsemő”. Olyan helyesek, hogy az ember el sem tudja képzelni, mekkora gyilkossá serdülnek majd.
Hogy ki érdemli meg jobban a pontycsemegét, mi horgászok, vagy ők, én nem tudom…