Lehámlik a jelmez

Lassan itt az augusztus, bedurrantanak a legpuccosabb fesztiválnak. Mozart, a levelei alapján igazán közvetlen, tekintélytiszteletből mindenkor büszke elégtelenre vizsgázó zeneművész úgymond nagyobb dicsőségére történik mindez. Abban a városban, ahol bár megszületett, de amelyet egy fenékbe rúgásnak „hála”, elhagyhatott. De hisz Mozart-fesztivál az egész világ!
A lakkfekete limuzinok azért feltűnőbbek itt, mert Salzburg fekvésénél, szerencsés történelménél fogva mégiscsak egy porcelánvároska maradt. És a Felsenreitschule nézőterén sem a fiatalság, hanem avíttas parfümár tölti a sorokat: drágán, hamar kelnek el a helyek. A 2006-os jubileumi év nagyszabású nyitógáláját is szmokingos nőgyógyászok és gyárosfeleségek várják. Semmi bajom velük, de mókás, ahogy nem azt kapják Daniel Hardingtól, amit vártak. Az ifjú sztárkarmester nem Don Giovanni Bordalát (helytelenül: Pezsgőáriáját), Sarastro imáit, netán az Éj Királynőjének csillagpöckölő számait szerkeszti műsorba az Egy kis éji zenével együtt, hanem széles körben alig ismert, de első-, sőt, bocsánat, de néha elsőbb rangú Mozart-opera-részleteket a Prágai szimfóniával.
Amit a túlmozgásos, rokonszenves és szenzibilis fiatalember a Bécsi Filharmonikusokból (pálca nélkül) kicsihol, a modern hangszerjáték és az autentikus kottaolvasás optimuma. Zenekarának komoly teste van, de bármikor csipkefinomságra vált, s ami igazán nagy szó: mindezt szervesen, puha és ruganyos átmenetekkel teszi. Szimbóluma a régizene-forradalom óhatatlan beszűrődésének: a timpanista kisdobverőjének nyelével, tehát korgóbban üti a bőrt, amelyet más korok zenéiben szőrös gombócokkal paskolgatna.
Aki miatt estélyijüket a népek felerőltették magukra a nyárban, Anna Nyetrebko és Thomas Hampson. Most mindkettő Mozart kvázi koncertáriái közül énekel: hatperces jelenetpár, Elektra őrült szcénája (Idomeneo) és egy paródiáig komikus szín (Cosí fan tutte) kerül elénk. Nyetrebko arcát is premier plánban cétézi a HD-optika, bőrhibák, szarkalábak innen már látszanak. Filmes smink kéne, nem koncertpúder, de amit ez a gyönyörű, ha nem is tökéletes szoprán operamédiumként művel, az est fénypontja. Belépő pukedlije után tized másodperccel már figurában van, innen ívelteti a merész jelenetet, egyszerre nőiesen sikoltó, mégis olvadó hangja magával ragad, és a zenekari utózene alatt is kitart ihlete.
Hampson lefele ballag a baritontrónról, de még egy fakóba öltözött, ám érett Giovanni-alakítást odapakolt e Mozart-évben. Ő most éppen rutinból príma: a Rivolgete a lui lo sguardo kezdetű hangi tortúra húsz éve meg se kottyan neki. Bezzeg René Papét most is megbízható tucatbasszusnak hallom, semmi többnek, mint ahogy Michael Schade önnön határait folyton forszírozni kénytelen lehelettenorja is leveri a magas lécet. Figyelemre méltó, hogy két további szláv művésznő is meghívást kap a világ mozarti tetejére: közülük Magdalena Kozená mezzója fényes, világos hangon kolorál, csak mintha fájna neki az éneklés. Húsz centire elkocsizva az arcától ez tűnik fel.
Hát igen, a gálák hátránya. Nincs jótékony kulissza, dramatikus terep, zenei előzmény. Lehámlik a jelmez, pőrén áll a művész, s a kamerák akár pórusait is letapogatják. Megnyugtató tanulság, hogy Mozarttal együtt az igazán nagy előadók mégis, itt is boldogulnak.
(Mozart-gála, 2006 – Deutsche Grammophon DVD, 2008.)