(lehet-e harc nélkül győzni )

Én nem tudom, hogy a politika szüntelen harcot jelent-e, s ebben az olykor nemtelen harcban miféle szerep jut a népnek. A minap azt hallottam (megint), hogy az elit a nép feje fölött politizál. Rendjén van ez? Mármint hogy valaki így vélekedjen a márciusi népszavazás után. Nem kellene inkább azt mondani, hogy Gyurcsány egója szárnyal a nép feje fölött, s magasról tesz rá?
Persze a dolog nem ilyen egyszerű. Zseniálisan hazug miniszterelnökünk tulajdonképpen bele sem kóstolt a kormányzásba. Őszödig – saját bevallása szerint – semmit sem csinált, azóta pedig folyamatosan saját politikai létéért küzd, s mint tudjuk, a sarokba szorultak nem sokat törődnek a genfi konvenciókkal. Kondíciója, miként ezt legutóbbi, emelkedővel nehezített tizenegy kilométeres futása is bizonyítja, elsőrangú, olyannyira, hogy a számára szokatlan helyzetben sem mondott csődöt: nem lefelé, hanem felfelé haladt fürgén a lejtőn. A küzdelem, a harc számára természetes lételem, alkatából következik, agresszivitása – amelyen alkalmanként látványos erőszakot tesz – már-már elképesztő. Ő aligha képes felfogni Tao Te King gondolatának mélységét: „Nem harcol, mégis győzni tud.”
Ez a paradoxon egyébként sem alkalmazható a magyar belpolitikára. Némely párton ugyan erőt vesz a lustaság, némely képviselő olykor be sem megy a parlamentbe, hogy fontos ügyben szavazzon, de eme „békés” magatartásnak semmi köze nincs a győzelemhez. Mégis, inkább az a jellemző különböző pártképződményeinkre, hogy – különösen választások közeledtével – túlharcolják magukat, s adott esetben véres csatamezőn szenvednek vereséget. De van kivétel is, vetheti közbe bárki; Dávid Ibolya például hosszú időn át békét és nemzeti összefogást hirdetett. Ne essünk tévedésbe: ez az ő (vagy az MDF) sajátos harcmodora volt, ami abból is kiviláglott, hogy az elnök asszony eléggé szigorúan és erőszakosan javasolta a békét.
Igazából a Fidesz tette volna jól számos esetben, ha nyugton marad, s nem jelenti ki, holmi űrlények példáján felbuzdulva, hogy az „erő velünk van”. A Fidesz szinte mindig ráfizetett, ha „erőt sugárzott”, s bedőlt annak a közhelynek, hogy „a legjobb védekezés a támadás”. Ez a futballban sem mindig kifizetődő, számolni kell az úgynevezett kontrákkal, amelyek egy olyan helyzetből is kiindulhatnak, amikor szabálytalanul szerelik a támadó csatárt. (Vö.: Gyurcsány és Kövér közösen font kötelet.)
Persze a múlton merengni céltalan, a kérdés most az, hogy a jelenlegi helyzetben lehet-e harc nélkül győzni. A csatatéren gyakran megesik, hogy a harcosok „baráti tűzben” esnek el. A gyurcsányi kormányzás számos ilyen esetet produkált, ráadásul, ha az SZDSZ az MSZP barátjának tekinthető, akkor a „baráti tűz” szinte az egész frontvonalon áldozatokat szedett. A Fidesz mintegy katalizátorként vett részt ebben a furcsa harcban, kissé visszahúzódva figyelte a haveri vérontást.
Valószínű, hogy a Fidesz akkor is győzne a 2010-es választásokon, ha nem harcolna, vagy csak imitálná a harcot. De megteheti-e ezt?
Mintegy a frontvonalon kívül maradva, a harctéri brutalitásokat elkerülve, igen. Orbán Viktor most épp ezt teszi. Nem harcol – tárgyal. Ha megszólal, mégis a győzelem szükségességéről, a győzelem utáni életről beszél. Megpróbálja felkészíteni az embereket arra, hogy ezt az országot újjá kell építeni. Mivel mindig is ő volt a Fidesz valódi frontembere, nyugalma és békés fölénye erős üzenet. Ebben bent foglaltatik az a bizonyosság, hogy az MSZP–SZDSZ-front előbb-utóbb összeomlik. Ezt az ország érdekében sürgetni kell, de szükségtelen kierőszakolni. Mit is jelent ez? Hogy véres harc nélkül csakis a demokráciában képzelhető el győzelem, s az mindenkié. Ugyanis a demokrácia nem a pártokért van, hanem a polgárokért.
Hogy Gyurcsány a maga irgalmat nem ismerő harcában ezt felfogja-e, én nem tudom…