A folk a nagyvárosban is működik

Az utolsó metróval sikerül befutnom a Deák térre. Kifelé menet arra gondolok, hogy már biztos mindenki eliszkolt haza az utolsó járatokkal, csak a mag maradt, de tévedek. Olyan a Gödör és környéke, mint egy megzavart hangyaboly. Nagy a nyüzsgés. Körül a padok és a lépcsők tele vannak fiatalokkal, morzsolgatják a poharakat a kezükben, beszélgetnek. Nincs üres asztal sem. A kocsmapult előtt nagy a tülekedés. A zene nem hallatszik ki, az üvegen át látszanak a forgó párok, csak ismerős arcokat alig látok.
A színpadon a Bivaly zenekar fiatal zenészei épp székelyföldit húznak, tízegynéhány pár táncol, többen csak vágyakozva nézik a gyöngyöző homlokú, forgó táncosokat. A büfében minőségi szatmári szilvapálinkát mérnek, igaz, hogy 2 meg 4 centes egységben, ami olyan, mint a gulyás csészében, de van és jó. A terem végéből, a toaletteken túlról, mintegy titkos ajtón át furulya, dob és koboz hangja hallatszik. A Csürrentő együttes tart moldvai táncházat. Rengeteg ember táncol. Örömtánc ez: lép, lép, ugrik, és gyorsul és tombol, és ordít, kéz a kézben, három kör egymásban, forognak, könnyen rá lehet érezni, ha valaki egy csepp zenei érzékkel rendelkezik. Ha nem, akkor is elvegyül a többiek között, és addig ráncigálják, míg jól nem lép. Míg a székelyföldi, kalotaszegi, mezőségi, szatmári táncokat tudni kell, addig a moldvait elég érezni, ott fogják az ember kezét, húzzák magukkal, ha először nem találja önnönmagát, van ideje, hogy lelesse a jobb táncosokról. Az ifjú zenészek pengetik a kobozt meg fújják a furulyát és verik a hatalmas dobot, aminél a dobos alig nagyobb, és örülnek a jó zenének. Ahogy a több száz ember egyszerre dobbant a Drumul draculuira, vagyis az Ördög útjára, dübörög a beton és reng a vasszerkezet, és fütty és hej, és gyorsul, pörög és mindenki izzad, és a kor, ami a gyerekekből ipari szalonnát meg virslit akar csinálni, menekül onnan, mert nem fitneszelni meg wellneszelni kell, hanem táncolni és pörögni, ami felszabadítóan hat a testre és a lélekre, s hozadéka, hogy észrevétlenül, szórakozva, egy csepp akarással bárki elsajátíthatja a magyar tánckultúra egy-egy szeletét.
Alig lehet érzékelni, hogy ez a buli ebben a formában nem a Gödörben indult, hanem az Almássy téri Szabadidőközpontban. Ott született és növekedett ekkorára. A Műhely zenekar volt a házigazdája, a gyimesi és moldvai zenét a Szigony szolgáltatta. Az Almássy kocsmájában csütörtök esténként öszszejött tizenöt-húsz zenész is, akik a kisszínpadon muzsikáltak, a nagyteremben akkor is moldvai és gyimesi táncház volt. Annyi táncos fiatal jött ott össze, hogy sokszor alig lehetett beférni. Tavaly a VII. kerületi önkormányzat úgy döntött, hogy a huszonöt éves szabadidőközpontot bezárja, és az épületet eladja szállodának, mert minek a fiataloknak bulihelyet biztosítani? Jobb az, ha van az Almássy téren egy hotel a külföldi vendégeknek, mint egy közösségi hely a magyar és a magyar kultúrával ismerkedő más ország fiataljainak. Az utolsó buli szilveszterkor volt, azóta szétszéledt a zenészek egy része, a táncosok is, és kisebb klubokban próbálkoztak több-kevesebb sikerrel. A Műhely zenekar prímása, Sós András elmondta, azt hitték, azért telik meg az Almássy tér, mert ők jók, aztán rá kellett döbbennie, hogy önmagában ez nem elég, más zenekar bulijára is bemennek, ha jó, és ugyanúgy táncolnak mások muzsikájára is, mint korábban az övékére. A Műhely megpróbálta a Fonó Budai Zeneházban folytatni, négy-öt alkalom után azonban kénytelenek voltak abbahagyni, mert a korábbi közönség nem ment ki oda, a „világvégére”. A belvárosi fiatal a Belvárosban bulizik.
A sikertörténet a Bivaly és a Csürrentő együttesé lett, amelyek Budapest központjában, a Deák téren levő Gödörben január vége óta kéthetente csütörtökönként, az Almássy téri hagyományt folytatva tartják táncházukat. Tánctanítással, színvonalas vendégzenekarokkal. Jó helyen, jó időben kezdték el a folytatást, de mintha a hellyel együtt a közönség is kicserélődött volna. Hiányoznak az ismerős arcok. Remélem, csak nyárra utaztak el a számos tánctábor valamelyikébe, és azért nem látom őket. Sok tini lány, sok külföldi is barátkozik a magyar néptánccal a Gödörben. Egy angol társasággal elegyedek szóba a büfében, akik a pultnál söröznek. Öt napra jöttek Budapestre. Semmit nem tudnak a magyar kultúráról. Szása, az orosz hozta le őket. Táncolni nem próbálnak, de hallgatják a zenét. Egy honfi korholja őket, mert azt hallotta, hogy leszólták a magyar népi kultúrát, és sértődötten mondja nekik: először nyissák ki a szívüket meg a fülüket, aztán pofázzanak. Elvitatkozgatok vele azon, hogy ezzel a hangnemmel valószínűleg nem nyer rajongókat a magyar kultúrának, kicsit nagyobb beleérző képességgel kellene mindezt interpretálni. Megpróbálom elmagyarázni az öt srácnak – egyik közülük tolószékes –, hogy mi az éppen látható-hallható kalotaszegi zene és a legényes szerepe a hagyományban. Meghallgatják, megköszönik, és poharaznak tovább. Csak remélhetem, hogy visznek magukkal valamit az elfogyasztott sörön kívül is.
A Bivaly végigmuzsikálja a szokásos rendet: magyarpalatkai, kalotaszegi, szatmári táncokat. Az éjszaka gyorsan röppen el. A hajnalizás, ami az Almássyn tradíció volt, elmarad. Már pirkad, mire elcsendesedik a Gödör. A zenészek összepakolnak, lassan mindenki elszállingózik. Kifelé menet összegzek: végül is jó volt. Az Almássy nincs többé, de úgy látszik, nem a hely a fontos. Legyen mélygarázs vagy bármi, ha megteremtődik az az atmoszféra, amelyben a közönség jól érzi magát, működik. Néhány gyakorlati kritériumnak nem árt, ha megfelel egy bulihely: legyen könynyen megközelíthető, akár éjszaka is, legyen minőségi zene, jó büfé, és nem árt, ha ingyenes. Nekem hiányoznak a régi arcok, de idővel majd az újak is ismerősek lesznek. A lényeg megmaradt, a szereplők kicserélődtek. Szokjunk hozzá a változásokhoz. Mégiscsak ez az egyetlen a világon, ami állandó. Örüljünk, hogy a magyar folk nagyvárosi underground mozgalomként is működik, a közönség bővül, újabb és újabb generáció nő bele az táncházmozgalomba.