Álarcok

Nem tudom, vágyott-e Pale valaha is fővárosi rangra. Aligha. A Szarajevó felett meghúzódó kisváros vagy talán inkább csak nagyobb falu legemlékezetesebb eseménye sokáig az volt, hogy a 1984. évi téli olimpiai játékok idején rajta keresztül vezetett az út Jahorinába, a versenyek egyik helyszínére. Amúgy semmi különös nem ragadja meg benne az utazót: kisebb-nagyobb házak, egy-két villa, pár elfogadható étterem. Sok szarajevói lakosnak volt itt hétvégi háza, hisz a magasban, erdőkkel körülvéve mégiscsak más a levegő, mint a völgykatlanban elterülő, a helyhez képest túlnépesedett nagyvárosban.
A Karadzsics család is itt épített magának meglehetősen méretes házat, valószínűleg nem is sejtve akkor még, hogy jelenléte által Pale a történelmi helységek közé emelkedik.
Ez meg is történt 1992-ben.
A XX. század utolsó európai háborújának, ennek a „véres balkáni lakodalomnak” Pale lesz az irányító központja. Radovan Karadzsics nem csupán itt lakik, nem csupán itt állítja fel katonai irányítóközpontját – hisz könnyű volt innét lövetni 43 hónapon keresztül a túlságosan is sebezhető, védtelen fővárost –, hanem Palét teszi meg az általa létrehozott Boszniai Szerb Köztársaság fővárosának. Igaz, hogy fabarakkokban működik a kormány (mígnem a Karadzsics által alapított Szerb Demokrata Párttal szakítva Biljana Plavsics boszniai szerb elnök át nem helyezi a „fővárost” Banja Lukába), de Karadzsics négy éven át ennek az „államalakulatnak” elnöke, katonai főparancsnoka, megkérdőjelezhetetlen vezetője. Tevékenységének eredménye pedig több mint százezer civil áldozat és csaknem kétmillió lakhelyéről elűzött ember. És egy entitás, a Boszniai Szerb Köztársaság, amelyik azóta is kétségbeesett utóvédharcokat vív kváziautonómiája megvédéséért, még mindig reménykedve „jobb” idők eljövetelében.
Aztán 1995-ben Daytonban megszületik a „pax americana”, nem kis részben az európaiak történelmi beidegződéseinek és politikai impotenciájának köszönhetően. Kitör a béke, amely tartalmát tekintve nem más, mint a népcsoportok közötti háború folytatása békés eszközökkel. E sorok szerzője négy és fél éven át Magyarország első rezidens szarajevói nagykövete volt, majd a nemzetközi közösség felkérésére megszervezte az egységes állami, multietnikai titkosszolgálatot Bosznia-Hercegovinában. 2005 végén azonban még nem voltam biztos abban, hogy amit magam mögött hagytam, az egy működőképes, önfenntartó állam vagy pedig annak puszta illúziója.
A daytoni megállapodás és az azt követő párizsi békeszerződés érthetően megtörte Karadzsics „pályaívét”. És innét kezdve a történet – legalábbis a közbeszéd szintjén – kettéágazik.
*
Az egyik változat a bujkálás, a másik, gyanúsan sokszor cáfolt változat pedig az, hogy Karadzsics alkut kötött Richard Holbrooke-kal, a daytoni béke „atyjával”. E szerint az „elnök” eltűnik a közéletből, pártja irányítását másnak adja át, és semmilyen politikai tevékenységet nem folytat, nem nyilatkozik, cserében viszont megússza, hogy az ENSZ által Hágában felállított, a háború alatt elkövetett bűnök kivizsgálására hivatott Nemzetközi Törvényszék (NT) elé álljon. Holbrooke keményen tagadta, és ma is tagadja az egyezség létrejöttét, a boszniai szerb politikusok viszont „nagyon bizalmasan” többeknek, így e sorok írójának is megsúgták, hogy bizony, bizony, létezik ilyen megállapodás. A nekem súgó két magas rangú politikus még azt is állította, hogy mindketten jelen voltak az egyezség születésekor. Ez persze némi gyanakvásra ad okot, hogy valóban volt-e ilyen egyezség, hiszen ennyire kényes „üzletek” megkötésekor két, nem közvetlenül érintett személy jelenléte szinte már tömegnek számít.
Ami viszont tény: Bosznia-Hercegovinába 1995 végén és 1996 tavaszán bemasírozik 63 ezer állig felfegyverkezett nemzetközi katona, NATO-irányítás mellett, négycsillagos amerikai tábornok parancsnoksága alatt. Bár kezdeti mandátumuk csak a békefenntartásban merül ki – emellett súlyponti kérdésként kezelik saját csapataik biztonságát –, rövid időn belül két „kisegítő” igény is megjelenik velük szemben: segítsék a menekültek visszatérését, és vegyék ki részüket a háborús bűnökkel gyanúsítottak kézre kerítésében, kiemelten kezelve Radovan Karadzsicsot és Ratko Mladicsot, Karadzsics katonai parancsnokát. Hogy mennyire lelkesedett előbb az IFOR, majd a helyét átvevő SFOR ezekért a feladatokért, az leginkább abból állapítható meg, hogy a helyi és nemzetközi szereplők folyamatosan kérték számon rajtuk azok végrehajtását. Személyesen is úgy érzékeltem, mintha nem lenne valódi politikai akarat Karadzsicsék letartóztatására. Közben persze keringtek a bizonytalan forrásból eredő „tuti” hírek: itt is, ott is látták Karadzsicsot vagy Mladicsot, többnyire a francia katonai övezetben. Ezek a hírek azt sugallták, hogy a menekülő itt érezte magát biztonságban a történelmi szerb– francia barátság jegyében, na meg innét járkált át Montenegróba, ahol született. Sokáig tartotta magát a hiedelem, hogy montenegrói hegyi kolostorokban bujkál.
A stabilizációs erők azért „tették a dolgukat”. Leginkább Karadzsics palei otthonát kutatták át újból és újból, néha az éjszaka közepén, de nem hagyták ki a lánya által tulajdonolt, adását ugyancsak Paléból sugárzó rádióállomás helyiségeit sem. Értékelhető adat nem került a birtokukba. Számos más háborús bűnöst őrizetbe vettek, de a két nagyvad elkerülte az igazságszolgáltatást. A helyi szemlélőnek úgy tűnt, hogy nem koptatták túl sokat a drága haditechnikát a bűnösök kézre kerítése érdekében. Vagy talán mégis? Ahogy közeledett a 2004. évi amerikai elnökválasztás, mintha élénkült volna a nemzetközi katonai erők ez irányú ténykedése. Rajtaütés rajtaütést követett, csak éppen a keresett bűnösök nem voltak a helyszínen. Egy helyi szakértő összeszámolta: az SFOR tizenhétszer vetődött árnyékra.
Egy ezek közül különösen emlékezetes marad a következő eset: 2004 áprilisában hírszerzői információ futott be az SFOR parancsnokságához, hogy Karadzsics Paléban tartózkodik, pontosabban az ottani ortodox templomban rejtőzködik. Hatalmas erők vonultak a helyszínre. A templom pópája a zárt ajtó mögül közölte, hogy templomába katona be nem teszi a lábát. Mit tett erre a katona? Berobbantotta a templomajtót tokostul, pópástul. Az üldözött nem volt a templomban, a botrány viszont óriási lett. Az életveszélyesen megsérült pópát Tuzlába szállították. Betegágyánál sorba álltak a boszniai szerb politikusok, hogy tévékamerák előtt kifejezzék együttérzésüket. Az SFOR magyarázkodott, a nemzetközi közösség zavarban volt, Karadzsics viszont továbbra is szabadlábon. Az isteni csoda pedig segített az egyházfin: felgyógyult sebesüléséből.
A nemzetközi kudarcra számos magyarázat kínálkozik. Lehet, hogy a Holbrooke-kal kötött megállapodás pusztán a politikai folklór része. Az viszont tény, hogy a stabilizációs erőket nemzeti katonai kontingensek alkották (csak emlékeztetőül: a mieink Okucaniban állomásoztak, később kerültek át a Szarajevó melletti Butmir katonai táborba), és az ilyen politikailag igencsak kényes akcióban csak otthoni utasításra vettek volna részt. A nemzeti szimpátiák nemcsak állami szinten jelentkeznek, hanem az adott állam kiküldöttei is magukban hordják őket. A fáma szerint egy francia tisztet azért kellett hazarendelni, mert olyanoknak játszotta át egy készülő elfogási akció tervét, akikről feltételezte, hogy közel állnak Karadzsicshoz. A hírt hivatalosan sosem cáfolták.
A magyarázatokban hangsúlyozták, hogy mind Karadzsicsot, mind pedig Mladicsot jól képzett testőrség védi, ezért elfogásuk számos áldozattal járna. Hírek jártak arról is, hogy számos gépkocsival közlekednek, előfutó járműveik is vannak. Ám azt még a tévésorozatokon edződött laikus is kiválóan tudja, hogy műhold segítségével könnyen azonosítható egy személygépkocsi, hát még egy kocsikaraván. A védelmezők között emlegették a boszniai szerb hadsereget, a rendőrséget, a titkosszolgálatokat, a helyi maffiát, na meg Szerbiát és Montenegrót. Mintha kicsit sok lenne ekkora védelem, ezenkívül drága is, így aztán üzletembereket szintén meggyanúsítottak a védelem finanszírozásával.
Amit – szakemberként is – magam okként megjelölhetek, az a felderítés gyengesége és rossz szervezettsége. A nemzeti katonai kontingensek mindegyike vitt magával hírszerzőket. Úgy fél évre, egy évre. Ezalatt a tehetségesebbje megtanulta, hol is van, mi a feladat, milyen feltételek között dolgozik. Ügynököket beszervezni azonban, főleg olyanokat, akik közel állnak az üldözötthöz, szinte lehetetlen ennyi idő alatt. Dolgoztak a nemzeti civil hírszerzések is, zajlott közöttük az információcsere, de hiteles értesülés csak nem került elő, vagy pedig nem jutott el a végrehajtóhoz. Egyik alkalommal megkérdeztem az SFOR éppen illetékes parancsnokát (őket is évente váltották), áll-e rendelkezésére azonnal riasztható kommandós egység a főbb háborús bűnösök elfogására. Nemleges válasza meglepett, de ezután már nem csodálkoztam.
A nemzetközi közösség ritkán ismeri be a sikertelenséget. Így volt ez a két fő bűnös esetében is. Akkor tehát ki a hibás? A válasz kézenfekvő volt: a helyiek. Préselték is őket rendesen, röpködtek a szankciók beutazási tilalmaktól kezdve bankszámlák befagyasztásán át egészen a pozíciókból való leváltásokig. Nem vitás, tehettek volna többet is. Vagy mégsem?
Ülök a Boszniai Szerb Köztársaság miniszterelnökének szobájában. Ketten vagyunk, jó ideje ismerjük egymást, beszélgetéseink már rég túllépték a hivatalos kereteket. Megkockáztatom a kérdést: miért nem vagytok aktívabbak Karadzsics kézre kerítésében? Válasza őszinte: „Ha lenne megbízható információm, hol található a volt elnök, biztos lehetsz benne, hogy kiadnám az utasítást a letartóztatására. Abban viszont már nem vagyok bizonyos, hogy a saját rendőrségem végre is hajtaná a parancsot.”
Másik beszélgetés, másik szobában. Ekkor már nem mint nagykövet, hanem mint a boszniai állami titkosszolgálat reformjának az irányítója kérdezek. Partnerem szakmabeli, boszniai szerb titkosszolga. Elismeri, hogy időnként a birtokukba kerültek adatok, amelyek esetleg elvezethettek volna a keresett személyekhez. Megkérdezem: mit csináltatok velük? A válasz ezúttal is őszinte: elolvastuk őket, majd megsemmisítettük. Már kérdeznem sem kell, magától mondja: féltünk és féltettük a családunkat.
Ha szakmailag nem is, de emberileg megértem őket. A szerbek körében olyan ellenséges volt a közhangulat a nemzetközi képviselőkkel szemben, hogy aki átadja nekik Karadzsicsot vagy Mladicsot, az reálisan kockáztatta volna életét.
Itt egy újabb válaszhoz jutunk el, miért tartott ilyen sokáig ez a bújócska. A boszniai – és nem csak a boszniai – szerbek szemében Karadzsics nemzeti hősnek számított, és egyáltalán nem róttak fel neki olyan „csekélységeket”, mint népirtás, tömeggyilkosság, azokat a bűncselekményeket, amelyek több más ponttal együtt a vádirat alapjait képezik majd Hágában. Az ő szemükben végül is Karadzsics létrehozott egy etnikailag megtisztított szerb entitást, amelyik – legalábbis jó ideig – már szinte államként létezett, saját hadsereggel, saját rendőrséggel, adókkal, pénzügyekkel. Ezekből a nemzetközi közösség kemény küzdelmek árán jó pár jogosítványt az állam szintjére csoportosított át, de azért maradt még helyben elég ahhoz, hogy az ott élőkben az etnikai függetlenedés képzetét táplálja.
Karadzsics azonban túllépett a nemzeti hős alakján is. Legendává vált, nem kis részben azért, mert több mint egy évtizedig képes volt kicselezni a nemzetközi pandúrokat. Sántít a hasonlat, de megkockáztatom: a mi Rózsa Sándorunk vagy Sobri Jóskánk is úgy vált legendás alakká, hogy képesek voltak évekig bohócot csinálni az őket üldöző hatalomból. Népdalok és balladák szövegét írták tehát át Karadzsics dicsőítésére, egy-két sligovica után a szerb kocsmák már e daloktól voltak hangosak. Fényképei – ha a kormányhivatalokban nem is – ott lógtak a nyilvános helyeken, vagy éppen pólókon feszültek. Egyszer még Paddy Ashdown főmegbízottnak is, aki szívesen járt a nép közé, sikerült úgy beszélgetnie helyi emberekkel, hogy a feje fölött Karadzsics képe lógott. A kép később bejárta a helyi muzulmán sajtót, amely nem felejtette el megemlíteni, hogy Ashdown mint brit politikus már a háború alatt folytatott megbeszéléseket Karadzsiccsal.
Karadzsics emellett mind a szerbek, mind pedig a muzulmánok szemében szimbólum is volt. A szerbek abban bíztak, hogy egyszer majd visszatér és befejezi azt, amit elkezdett, vagyis a boszniai szerbek újraegyesítését az anyaországgal. Éppen ettől tartottak viszont a bosnyákok, akik nem felejtették el – hogyan is felejthették volna, hisz még a halottaik újratemetése sem fejeződött be –, milyen sokba került nekik a milosevicsi–karadzsicsi álom.
Karadzsics és Mladics szabadsága tehát a gondolatok fogságát is jelentette. A velük szembeni igazságszolgáltatás nélkül a háború nem fejeződhet be a fejekben, és nem kezdődhet el a tényleges megbékélés a népcsoportok között. És nem pusztán a háború okozta lelki sebeket kell begyógyítani. Aki kicsit is foglalkozott a térséggel, tudja, hogy több évszázados történelmi sérelmek állnak szemben egymással, és születnek újjá a legkülönbözőbb formában. Ivo Andric híres regénye, a Travniki krónika kellően árnyalja azt a kissé leegyszerűsített képet is, hogy mindenről a szerbek tehetnek csupán.
Eljött tehát az igazság pillanata, vége a bújócskának, legalábbis Karadzsicsot illetően. Némi jogi huzavona után, de mindenképpen belátható időn belül Hágában landol majd az őt szállító repülőgép. A Nemzetközi Törvényszék tárgyalni kezdi az ügyet. A dolog pikantériája, hogy az NT volt főügyésze, Carla Del Ponte, aki tíz évet áldozott életéből arra, hogy Karadzsicsot és Mladicsot az őket megillető helyre juttassa, fél éve távozott hivatalából. Feladatát halálosan komolyan vette; nem túlzás azt mondani, hogy az érintett nemzetközi és helyi politikusok összerezzentek, amikor megkapták a hírt, hogy Del Ponte Szarajevóba vagy Belgrádba érkezik. Még olyan, a haditengerészet kommandójánál edződött főmegbízott is, mint amilyen Paddy Ashdown, képes volt hivatalát hangyabollyá változtatni, hogy legalább többé-kevésbé elfogadható válaszokat adjon a főügyész kíméletlen kérdéseire.
A bizonyítékok jelentős részben rendelkezésére állnak, de így is évek telhetnek el a jogerős ítéletig. Kérdés, hogy a 65 éves Karadzsics – 13 évi bujkálás minden pszichés terhével a háta mögött – mennyire bírja az előzetes börtönéveket, majd az azokat követő cellamagányt. Mert senkinek ne legyen illúziója: bűnösségét be fogják bizonyítani, büntetése méltó lesz a „Bosznia hóhéra” címhez. Szabadságát a kelleténél jobban kiélvezhette, ilyenre már aligha számíthat élete hátralévő részében. Hogy diplomás pszichiáterként képes lesz-e önmagát is kezelni, ahogy álnéven másokkal tette Belgrádban, elég kétséges.
Nem megkerülhető kérdés ugyanakkor, milyen hatással lesz a letartóztatás másokra. Nem célom boncolgatni a mély politikai összefüggéseket és következményeket, ezekkel van tele a világsajtó. Anynyi bizonyos, hogy Szerbia szerzett egy piros pontot az EU-nál, és nyilván megkíséreli erősíteni nemzetközi pozícióit Koszovó ügyében. A bosnyákok már eljárták amúgy teljesen jogos örömtáncukat Szarajevó utcáin, és mostantól még hangosabban követelik Mladics letartóztatását. A sikerből kérik majd a részüket azok a nemzetközi politikusok is, akiknek a szerepével kapcsolatban korábban kétségek merültek fel, mint Richard Holbrooke, vagy akiknél a szándék ugyan megvolt, csak a kivitelezés nem jött össze. Ilyen például Paddy Ashdown. Ő négy évig volt a legfőbb nemzetközi méltóság Bosznia-Hercegovinában (hivatalosan főmegbízott volt, de a köznyelv gyakran nevezte maharadzsának vagy éppen alkirálynak), és két napja már úgy nyilatkozott egy brit sajtóorgánumnak, mint aki tisztsége alatt személyesen üldözte hegyen-völgyön át Karadzsicsot. Egyelőre nem nevesített titkosszolgálatok is kezdték jelezni, hogy az ő információjuk járult hozzá az őrizetbe vételhez.
Az igazi kérdés az, mit szólnak mindehhez a boszniai szerbek, hisz az ő „hősük” legendája kezd csúfos véget érni. Boszniában eltöltött hét évem alatt tanúja voltam, hogy körükben is beindult a kijózanodási folyamat. Ez nem csupán abban nyilvánul meg, hogy többségük békére és a békés élet nyújtotta lehetőségekre vágyik. Karadzsics komor felhőként lebegett az entitás felett, nevezhetjük akár szégyenbélyegnek is, amelyet az emberek valósággal a homlokukon hordtak. Számos nemzetközi szankció is sújtotta őket azért, mert Karadzsics és Mladics szabadlábon volt. Ők most nyilvánvalóan megkönnyebbülnek.
Velük együtt megkönnyebbül a helyi politikusok egy része is, azok, akik már szívesen elküldték volna Hágába a „hőst”, de nem volt elég bátorságuk hozzá. A „forró krumpli” most nem az ő kezükben van, így saját kezeiket akár moshatják is. Ahogyan az első jelek mutatják, teszik is. A Boszniai Szerb Köztársaság miniszterelnöke, Milorad Dodik máris anyagi támogatást ajánlott Karadzsics családjának a nehéz évekre; ezt Szonja Karadzsics, a háborús bűnös lánya meleg szavakkal köszönte meg.
Vannak és lesznek a boszniai szerbek között olyanok, akik arculcsapásként élik meg az őrizetbe vételt, és reagálnak is rá valamilyen formában. Számíthatunk utcai demonstrációkra, nagygyűlésekre, egy-két incidens is előfordulhat, de véres esemény nem nagyon. Elég erős az entitás rendőrsége, és tagjai aligha kockáztatják meg, hogy parancsmegtagadással elveszítsék állásukat, vagy éppen börtönbe kerüljenek. Arról is hiba lenne megfeledkezni, hogy a nemzetközi katonai erők (EUFOR) még az országban tartózkodnak többezres létszámmal, és soraikban ott vannak a carabinierik, az olasz csendőrök, akik ismerik a tömegoszlatás szakszerű módozatait.
A dráma még nem ért véget, a függöny még nem gördült le. Mladics tábornok még „szabadságát tölti”. Az ő sorsa egyértelműen a szerbiai hatóságok kezében van. Ha elérkezettnek látják az időt, vagy megfelelő „ellenértéket” kapnak, képesek lesznek napok alatt átadni a Nemzetközi Törvényszéknek.
De jelenleg ez még az ő „forró krumplijuk”.

A szerző a magyar hírszerzés (Információs Hivatal) volt főigazgatója, Magyarország első rezidens szarajevói nagykövete, majd az egységes, többnemzetiségű bosnyák titkosszolgálat megszervezője