Az első mondat után

Most már évek óta valahogy úgy alakult, hogy nyolc-tíz folyóiratot, lapot szinte kizárólag a nyaralás idejére vásárolok össze. Különösen akkor kapok vérszemet, s válok telhetetlenné, ha külföldre indulok. Furcsa szemüveg a saját nyelvi közegtől való elzártság. Onnan valahogy tisztábban látszik, hogy bár még a jobb folyóiratok színvonala is hullámzó, azért úgynevezett „nagy fogás” nélkül nehéz az élete minden havi orgánumnak.
A júniusi Nagyvilág nagy fogása egy Cioran-esszé a regényről. Emil Cioran román filozófus és író az Osztrák–Magyar Monarchia szülötte. Bukarestben az egyetemen megismerkedik, és jó barátságba kerül Mircea Eliadéval és Eugčne Ionescóval. Nem akármilyen hármas. Cioran a harmincas években Párizsba utazik, később letelepül. Műveit ettől kezdve 1995-ben bekövetkezett haláláig franciául írja.
A Nagyvilágban közreadott esszé (Fázsy Anikó kitűnő fordításában) nemcsak a regényről szól, hanem mindenekelőtt a mi rendetlen korunkról, amely kineveli bennünk a hatalmas éntudatot, miközben a lényeges dolgokat át sem tudjuk élni. „Az intellektus kiéleződésével az ösztön eltompulása jár együtt, ezt senki nem kerülheti el napjainkban” – írja Cioran. A regényt a modern kor nagy műfajának érzi, amelynek azonban bealkonyult. A görögök szerencsésebbek voltak ebben (is): „A tragédia – írja Cioran – abszolút síkon zajlik, a szerzőnek egyáltalán nincs befolyása hőseire… Ezek a művek az írótól független valóságnak tetszenek, nem a pszichológia drótján rángatják őket.”
És mégis regényhívő, regényrajongó. Persze, Dosztojevszkij és Proust a mérce, és nem érti, hogy ma, az eklektika korában miért ír oly sok ember regényt, akinek ahhoz nincs is tehetsége. Cioran bevallja, hogy féktelenül unja korának regényteljesítményeit. „Van valami, ami rosszabb az unalomnál: az unalomtól való félelem. Ezt a félelmet élem át, valahányszor kinyitok egy regényt. Nem tudok mit kezdeni a hős életével… A műfajnak, miután eltékozolta lényegét, többé nincs tárgya.” Eddig tartott a bemelegítés, ezután következnek a jellegzetesen ciorani lesújtó mondatok. Miután a kortárs regények javáról megállapítja, hogy száműzetett belőlük a világ, kijelenti: „Mintha még szerzőjük se volna. Megvesztegetően olvashatatlanok, se fülük, se farkuk, befejeződhetnének az első mondat után, de akár tíz- és tízezer oldalasak is lehetnének.” Aki egy újabb opust tesz majd le a posztmodern regényről, annak figyelmébe ajánlanám Cioran vulgárisan arisztokratikus sorait.
A Nagyvilág másik meglepetése José Saramago novellája, a Kicsi emlékek. Ez a novella azért gyönyörű, mert megérezzük belőle, hogy mindnyájunk gyermekkora azonos toposzokon nyugszik. Emlékeink még tárgyukban sem különböznek lényegesen. Mindegy, hogy a házat, ahol gyermekéveink elteltek, bazaltos vöröses talajon alapozták-e meg, netán cölöpökre épült, vagy mint Saramago nagyszüleié, az áradások miatt egy méterrel a talaj szintje fölé volt emelve. Azok a mozdulatok, ahogyan a portugál nagymama leagyagozza a padlót, nekünk is ismerősek. Lehet, hogy anyánk és nagyanyánk hasonló mozdulataiból, ahogyan ők meg „beeresztették” valamilyen vöröses tartósító folyadékkal a szoba alját a deszkák megóvása céljából a szegénység parkettán kívüli világában. A lényeg a gyermeki tekintet, amely egységben látja a világot, és még nem elemez, csak érzékel, még nem ítél, csak megérteni akar. Paradicsomi állapot. Nem véletlenül idézi föl Saramago olyan pontosan, olyan elemi ösztönnel kutatva annak a hajdani elfogulatlan tekintetnek a titkát.
A Magyar Szemle egy terrorizmusról szóló cikkel lep meg bennünket. Félve írom le, hogy itt meg ez a „húzó írás”, mert fontos nevek, jó szerzők sorakoznak a tartalomjegyzékben: Granasztói György, M. Kiss Sándor, Jeszenszky Géza, Csaba László, Bod Péter Ákos, Mohás Lívia, Gróh Gáspár. Hogy miért mégis az általam korábban sosem olvasott katonai szakértő, Kiss Álmos Péter írását emelem ki, aki húsz évet szolgált az Egyesült Államok fegyveres erőinél, a kézifegyverekről jelentek meg könyvei és hadtörténelmi, valamint biztonságpolitikai témákban publikált tanulmányokat, arra nehéz válaszolnom. Talán azért tűnt föl a terrorizmusról írott tanulmánya, mert a nézőpontja szokatlan. Nincs benne semmi széplelkűség, nem érdekli a politikai korrektség (s emiatt felel meg neki), Amerikát pedig egy félmondat erejéig sem azonosítja a Bush-kormánnyal. Egyik fő állítása szerint a terrorizmus valójában egyfajta politikai kommunikáció: „… meg akarják törni a megtámadott társadalom ellenállását, arra akarják kényszeríteni, hogy érdekeiknek és céljaiknak megfelelően változtassa meg magatartását. Arra számítanak, hogy egyes társadalmak erkölcsi tartása nem elég szilárd sem a veszteségek elviseléséhez, sem a hatékony válaszhoz – az általános félelem és bizonytalanság következtében előbb-utóbb engedni fognak.”
Idehaza a sajtó hajlamos arra, hogy a terroristákat valamiféle irracionális hatalmaknak engedelmeskedő fanatikus lényeknek mutassa. Kiss Álmos Péter bebizonyítja, hogy a terroristák nagyon is racionális gondolkodású emberek, s utal a Norvég Fegyveres Erők Kutatóintézete munkatársainak észrevételére, akik három hónappal a madridi terrortámadás előtt találtak az interneten egy arab nyelvű anyagot, amely az iraki háborút támogató országok belpolitikai arculatát elemezve arra jutott, hogy Spanyolország a leggyengébb láncszem, vagyis belpolitikailag a leginstabilabb, ezért legérdemesebb a támadásra. (Talán nem is szükséges figyelmeztetnünk a magyar olvasót az ebben az észrevételben lakozó, igencsak elkeserítő, sőt félelemre okot adó üzenetre.) A racionalizmusnak korántsem híjával lévő arabok úgy gondolták, hogy Spanyolországnak mint leggyengébb láncszemnek elég lesz két-három fájdalmas csapás, és kivonja csapatait Irakból. A fejlemények túlszárnyalták elképzeléseiket: „… egyetlen támadás is elég volt az Aznar-kormány bukásához” – jegyzi meg a szerző.
Úgy látszik, a Magyar Szemlének ezt a számát az illúziótlanság jegyében szerkesztették, mert Csaba László tanulmánya úgyszintén egy sor téves elképzelést tol félre, amely nálunk az uniós csatlakozás után – ha nem is ok nélkül – kialakult. Granasztói György a magyar külkapcsolati stratégia kulturális keretéről ír, nemzet és demokrácia új megközelítésével találkozunk írásában.
Érdekes színfolt a Magyar Szemle állandó rovata, a Szabados György által szerkesztett „1% metafizika”. Ezúttal Franz Xaver von Baader gondolatait közli a „vallásos erotikáról”. S bár a tagadhatatlanul szép megállapítások olvastán fölötlik bennünk, hogy vajon nem túlzás-e a szentnek és a profánnak – a vallási és a testi áhítatnak – ez a kissé pragmatikus összemosása, Franz Xaver von Baader gondolatai nem fognak megártani sem nekünk, sem a kétezer éves kereszténységnek.
Akárhogyan nézem a dolgot, egy százalék metafizikát és két folyóiratot még ebben a monszunos nyárban is szívesen elolvasok – talán az olvasók is így vannak ezzel. (Rossz hír: a terjesztés rejtélyei miatt mind a Nagyvilágot, mind a Magyar Szemlét még nagyobb újságosoknál is igen nehéz föllelni. Marad az előfizetés!)