Bunda

Mindig örömest járok vissza Debrecenbe. Korábban tíz évet éltem le itt, nem épp a város legfényesebb korszakában; manapság viszont afféle oázisnak érzem a ballib kormányzás sivatagában. Ezért is fájó ez a friss tapasztalat. Úgy alakult, hogy nyolcéves fiunkat az Újpest igazolta le, s a nyári egyhetes nyíradonyi fociedzőtábort egy többnapos nemzetközi torna koronázta meg a cívisvárosban, a Debreceni Olasz Focisuli szervezésében. Nemcsak a borsos táborozási és nevezési költségeket álltuk zokszó nélkül, de a 2000-es korosztály „lila-fehér” szülei még társasutazást is szerveztek a monstre tornára. Lefoglaltunk egy egész panziót, költöttük a pénzt a drága éttermekben. Mi csak egy voltunk a tizenkét évjárat közül, de itt is tizennyolc csapat nevezett, amelyeket négy csoportba soroltak. Pénteken és szombaton zajlottak a csoportmeccsek, s a kiírás szerint vasárnap a csoportelsők vívhattak az érmekért, míg a többiek helyosztókat játszhattak. A mi fiaink veretlenül nyerték a csoportjukat, s már csak azért szorítottunk, hogy az örök mumus, a Loki kiessen: őket korábban csak elvétve tudtuk megverni. Az aradiak meg is leckéztették őket, s megnyerték a csoportjukat. A Loki Focisuli második lett, s legfeljebb az ötödik helyért játszhatott; míg mi már nem lehettünk rosszabbak negyediknél. Optimistán néztünk a vasárnap elébe.
Ám reggel azzal szembesültünk, hogy az éj leple alatt megváltoztatták a versenykiírást. Állítólag a lokisoknak derogált helyosztót játszani, mint a szovjet vízilabdacsapatnak az olimpián: hazamenetellel fenyegetőztek. Egyedüliként ebben a korosztályban „legjobb nyolcat” kreáltak hát, s a csoportgyőzteseket más csoportok második helyezettjeivel játszatták a legjobb négybe jutásért. Az Újpestet mindjárt össze is párosították a Lokival: a továbbjutottat a kiesettel. Természetesen lila-fehér szülői küldöttség ment az illetékes úrhoz, Csige Lászlóhoz a versenyirodára, hogy micsoda dolog menet közben változtatni a szabályokon. Csige úr átlátszó módon a messziről jött külföldi csapatokra hivatkozott: hadd játsszanak eggyel több meccset, ha már idefáradtak. Egy messziről idefáradt csapat, az aradi, annyira felháborodott a pitiáner ügyleten, hogy beült a buszba, és játék nélkül hazament. Ez csak játék – érvelt Csige, majd még a vitatott kör kezdete előtt úgy felszívódott, a hangosbemondó sem tudta előkeríteni. Állítólag a főszervező, Hegedűs Gábor, a Debreceni Olasz Focisuli alapítója is utólag értesült a stikliről; ám ez nehezen hihető. Egy másik korosztályban ők is csaltak, idősebb játékosokat szerepeltetve – a tiszaújvárosiak vissza is vitték az érmeiket, hogy ide se jönnek többet. Jóllehet tudjuk, hogy a hazai pálya mindig lejt, túl sok volt a véletlen: a debreceni csapatok az utolsó pillanatban kaptak büntetőt; az ellenfél gólra törő csatárát hármas sípszó állította meg; a mi utolsó, szoros mérkőzésünk pedig 23 perc helyett 19 percig tartott, mert a bíró sporttárs szerint másnak kellett a pálya.
A visszacsalt lokisok lemosták elkedvetlenedett fiainkat a pályáról, majd a tornát is megnyerték. Bizonyára még örültek is neki. Csak azt nem tudom: miként értessem meg ezek után az én elszontyolodott Ábelemmel, hogy érdemes sportszerűen küzdeni? Ha Debrecenben maradunk, most talán az lenne a feladat, hogy azt értessem meg vele: mit sem ér a győzelem, ha a bácsik csalták össze hozzá a szükséges részvételt. Becsületszavamat adtam neki, hogy nem minden debreceni ilyen; bár engem sem dob fel, hogy effajta urak terhelik a magyar labdarúgást. Ki tudja: talán még prémiumot is kapnak érte. Hideg tél jön: költsék bundára.