Máramarosszigetnél lépek be Romániába Kárpátalja felől. Az út a Visó völgyében kanyarog felfelé. Leborotvált ligetek, összeomlott gyaloghidak, elmosott vasúti töltések és a falvak takaros házainak kerítésén száradó szőnyegek jelzik, hogy pár nappal ezelőtt nagy víz járt errefelé. Az út néha elszakad a víz mellől, és hegyre kapaszkodik – az egyik tölgyes előtt jókora felirat hirdeti: A fa az erdő legnagyobb kincse, ha kivágod, az erdő is eltűnik. Az út mellé félrehúzott teherautóra leszek figyelmes, tőle néhány méterre láncfűrészes emberek gallyazzák a láthatóan két perccel korábban kivágott jókora tölgyfát. Kétméteres rönkökre vágják, majd elkezdik feldobálni a magasított platójú teherautóra. A lopásnak ennek a különösen szemtelen módjával még sehol nem találkoztam – az út mellől, fényes nappal, negyedóra alatt elviszik a negyven-ötven éves fákat. A szélsőséges időjárás mellett ez a szabad rablás is oka az egyre gyakoribb áradásoknak – a Kárpátok egyes részeiről gyakorlatilag eltűnnek az erdők.
Beérkezem Borsára, a település előtt jókora tábla jelzi, hogy a városka „Erdély turisztikai gyöngyszeme”. Az út mellett rikító színűre mázolt hatalmas házak – később tudom meg, hogy ezek Nyugat-Európában dolgozó román munkások megspórolt euróiból épültek. Hegyek között járunk, itt nem lehetett mezőgazdaságból megélni, így aztán mesterséget tanultak az emberek. Az ácsok, a kőművesek, az asztalosok most Olasz- vagy Spanyolországban váltják euróra tudásukat, hogy a pénzből Barbie baba színűre mázolt, műanyag ablakos, gipszből készült szobrokkal díszített három-négy szintes paloták épüljenek szülőföldjükön. A több kis falut magába olvasztó település harminchétezer lakójából kilencezer külföldön dolgozik – a bányák évekkel ezelőtt bezártak, itthon nincs munkahely.
Nekiindulok az utolsó hegynek Borsabánya felé, az út mellett futó patakból még nem húzták ki az ár által elragadott és alaposan összetört terepjárót. Az egykori keleti blokk összes országában látni Borsabányához hasonló városkákat: a hatalmas ipari létesítmények közvetlen közelébe fantáziátlan, egyenszürke tömbházakat építettek, a központban hatalmas, betonból emelt kultúrház (ma már elhagyatva, betört ablakokkal, az előtérben néha akciós ruhavásár), az utcákon megfáradt tekintetű emberek.
Letekerem az ablakot, és egy idős férfitól megkérdezem, merre lakik Sallak mérnök úr. A többinél kicsivel jobb állapotú, felújított és citromsárga színűre mázolt tömbházra mutat, és azt mondja, a harmadik emeleten keressem. A bejáratnál hiába nézegetem a rozsdásodó, lelakatolt postaládákat, egyiken sincs felirat. Közülük jó néhányat viszont felhasítottak – úgy látszik, errefelé a villanyszámlát is lopják. A harmadik emeleten sem járok jobban, egyik ajtón sincs névtábla, így addig várok a lépcsőházban, amíg az egyik ajtó mögül magyar szót hallok kiszűrődni. Bekopogok, az ajtót nyitó hölgy bemutatkozásomra azonnal azt mondja: tudom, miért jött, és kit keres, jöjjön, főzök egy kávét. Arra gondolok, összetévesztenek valakivel, de gyorsan megmagyarázza: „Ide magyar újságíró akkor kopogtat be, ha baj van a zagytározóval, és biztosan a férjemmel akar találkozni.”
Sallak András bányamérnök csaknem negyven évet dolgozott a Remin színesfémbányában, és annak igazgatójaként ment nyugdíjba a kilencvenes évek közepén. Felesége, Amália a helyi Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, szomorúan mondja, hogy a rendszerváltáskor ugyan 321 ember iratkozott be a magyar érdekvédelmi szervezetbe, a legutóbbi, tavaszi helyhatósági választásokon már csak nyolcvanegyen voksoltak a tulipánra, így harminc szavazaton múlt, hogy nem jutott be képviselőjük a helyi tanácsba. Pedig itt, a szórványban nem volt másik polgári jelölt, egyszerűen elfogytak a magyarok.
Bár a mérnök lassan hetvenéves lesz, örömmel vállalja, hogy feljön velem a zagytározóhoz, és fiatalokat megszégyenítő vitalitással indul neki a hegynek. A hetven méter magas gát megmászása során hamar kifogy belőlem a szusz, de azt nem tudom nem észrevenni, hogy legalább félméteres, esővíz vájta árkok szabdalják az oldalát. A legnagyobb gond azonban a tetején tárul a szemünk elé: többméteres, hosszirányú, mély repedés jelzi, hogy az egész gát szerkezete megsérült, és egyik fele elkezdett a mélybe suvadni.
Időnk sincs szusszanni, amikor ideges férfi érkezik, és éles hangon felelősségre von: mit keresünk itt, nem láttuk lent, az út mellett a határőr-rendőrség bódéját és a feliratot, hogy szigorúan tilos ide feljönni? A halk szavú Sallak mérnök azt válaszolja – természetesen románul –, hogy láttuk ugyan a feliratot, de sok évig ő volt ennek a bányának az igazgatója, és meg szeretné nézni, milyen állapotban van a zagytározó. A férfi megszeppen, gyorsan elnézést kér, hogy nem ismerte meg, és azt mondja halkan: „Huszonöt évvel ezelőtt a mérnök úr vett fel engem a bányához.” „Nem baj, fiam – válaszolja a mérnök –, azóta minden és mindenki megváltozott.”
Szíven üt a pillanat, tétován téblábolok a gáton, lábam alatt több millió köbméternyi mérgezett homok. A férfi láthatóan nem örül a kezemben lóbált fényképezőgépnek, de azt mondja, megnézhetjük, mi történt.
Itt álljunk meg egy pillanatra – fontos tudni, hogyan és miért került ide ez az irtózatos mennyiségű zagy. A borsabányai Remin színesfémbánya a Máramarosi-havasokban öt helyről termelte ki az ércet. A csúcsidőben, a kilencvenes évek elején a vállalat tizenkétezer munkása (közülük hét-nyolcezren voltak bányászok) évi egymillió tonna ércet termelt ki, ebből vonva ki a cég telephelyén különböző vegyi eljárásokkal a rezet, ólmot, cinket, aranyat, ezüstöt és vasat. Nem mindent helyben állítottak elő, bizonyos ércek esetében csak a dúsítást végezték, hogy aztán a környező városok kohóiban nyerjék ki a végterméket. Ez okozta a bánya vesztét is: amikor a tevékenységi köröket szétválasztották, a sok munkával járó bányászat és dúsítás maradt itt, az olcsó félkész termékből pedig egyetlen eljárással, az olvasztással lett drága fém, így a nagy haszon a kohóknál maradt, a bánya pedig veszteségessé vált.
A munka során rengeteg melléktermék keletkezett. A bányászati meddőt helyben, az aknák bejáratánál halmozták fel, az ércfeldolgozás után maradó, iszapszerű, vegyszerekkel teli zagynak a vállalat telephelye alatt kerestek tározókat. Ezek azonban hamar megteltek, így terjeszkedni kellett volna. A Borsa alatti település, Majszin lakói nem örültek ennek, s mivel a Román Kommunista Párt Központi Bizottságából többen ott születtek (vagy ott volt hétvégi házuk), ezért a legenergiapazarlóbb megoldást találták ki a problémára: a Borsabánya fölötti hegyekben építettek egy völgyzáró gátat, és a zagyot egy nyolc kilométer hosszú csővezetéken keresztül visszapumpálták a hegyre. Ám a Colbul I tározó is hamar megtelt, ezért fölötte építettek még egy gátat, így alakítva ki a Colbul II-t (ez szakadt át a napokban). Egy idő után ez is megtelt, így a csővezetéket átvitték a csúcson, és a hegy másik oldalában, természetvédelmi területen megépítették a Wasser-völgyi tározót – ennek gátja legutóbb 2000-ben szakadt át, alig ötven nappal a tiszai ciánszennyezés után.
Érdemes azt is végiggondolni, az adott körülmények között hogyan lehetne biztonságosan tárolni a mérgező hulladékot. A rossz (politikai) döntés után a tervezők már nem hibáztak: az első lépésben egy két méter átmérőjű alagútba vezették a völgybe folyó patakot, hogy az eső- és forrásvizek ne vigyék tovább a zagyot. A mérgező iszapot az alagút fölé pumpálták, és a zagyban egymástól megszabott távolságra úgynevezett fordított szondákat építettek, amelyek feladata az iszap víztelenítése volt. Ennek köszönhetően a zagy hamar kiszáradt, és összetömörült – a Colbul I gátjánál ma is gyalogosan, száraz lábbal lehet közlekedni a méregtó tetején. A bánya bezárása után külső cégek pályázat útján nyerték el a gondozás jogát, és ekkor kezdődtek a problémák. A győztesek ugyanis addig ismeretlen társaságok lettek, képzett szakemberek nélkül, viszont kiváló politikai kapcsolatokkal. A karbantartásra szánt pénzből így klientúra épült, nem esővízcsatorna: a fordított szondák elrozsdásodtak és beomlottak, az esővíz elszállítására épült alagút védőrácsát valaki ellopta, így az bedugult. Tavaly augusztusban halálos baleset is történt emiatt: az egyik mérnök – megszegve minden létező munkavédelmi előírást – alulról ment be az alagútba kipiszkálni a gerendákat, ám amikor ez sikerült neki, a lezúduló víz megölte. A tragédia után Máramaros megye prefektusa, Böndi Gyöngyike tavaly októberig adott haladékot a borsai zagytározók körül kialakult katasztrófahelyzet orvoslására, ám ez a jelek szerint nem sikerült túl jól, hiszen a pár nappal ezelőtti esőzések következtében nagy mennyiségű víz került a tározóba, elmosva a gátakat.
Elindulunk felfelé a tározóban, visszafordulva vesszük észre, hogy az első gát széléből is jó darab hiányzik – itt zúdult le az esővíz. Még szerencse, hogy ott szakad le, és nem a közepén, mondja a mérnök, így az első tározó mérgezett homokjából nem tudott sokat magával sodorni. A második tározóban már nem ilyen jó a helyzet – helyenként két-három méter mély árkokat vájt ki magának az iszapban a víz, és ez nyilvánvalóan bekerült a Csiszla-patakba, onnan a Visón keresztül a Tiszába. A második tározó tetején megpróbáljuk megkeresni az alagút bejáratát, de nem találjuk, annyira tele van farönkkel és kövekkel, így az esővíz jelentős része ma is a zagyba folyik. A zagyban azonban elrothadtak a víztelenítők, így a massza – gigantikus szivacsként – szívja magába az esővizet.
A gátnak így jóval nagyobb tömeget kell megtartania, és a zagy állaga is sokkal folyósabb lesz, könnyen meg tud indulni a következő esőzéskor – magyarázza a mérnök. A két tározó között egy dózer és néhány munkás a gát újraépítésén fáradozik, de teljesen fölöslegesen – ha az eső- és patakvizet nem sikerül elvezetni, csak idő kérdése, mikor szakad át újra.
Lassan szürkülni kezd, leereszkedünk a magasból. Odalent újabb régi ismerősre talál a mérnök, egykori kollégájára. „Azt reméltem – mondja a férfi, – hogy ha már bezárt a bánya, és munka nélkül maradtam, legalább tudok halászni a Csiszlában, de ez az eset most újabb évekre megoldotta a kérdést.” Leérünk a településre, és hiába indulnék vissza, a Sallak család vacsorára invitál. Nagy az öröm, öt nap után újra van víz a vezetékben. Csak hideg, a melegvíz-szolgáltatás (és a fűtés) a bánya bezárása után röviddel megszűnt. Bezárt az uszoda, akadozott a szemétszállítás, megszűntek a sportklubok, csak egyetlen dolog épült azóta, pontosan Sallakék tömbházával szemben: egy sokszínűre festett ortodox templom.
Másnap a zagytározótól százötven kilométerre fekvő Nagybányán bekopogtatok a Bányászati Kutatóintézet irodájába. A jó ideje magántulajdonban lévő vállalkozás szakemberei hét éve, a ciánszennyezés után magyarországi megrendelésre elkészítettek egy kétkötetes tanulmányt, amelyben felleltározták a Románia északi részén levő potenciális veszélyforrásokat és javaslatokat tettek a sürgető tennivalókról. Amikor kiderül, mi után érdeklődöm, picit megfagy a levegő. Az igazgatóhelyettes (főnöke épp nyári szabadságon van) arra hivatkozik, hogy új a cégnél, ezért nem tudja, megvan-e nekik a tanulmány. Az archívumba nem enged be (államtitkok is vannak benne, mondja), így azt javasolja, keressem meg az egykori szerzőket. Készültem, öt név és telefonszám is lapul a jegyzetfüzetemben, de valahogy senkinek sincs ideje vagy kedve erről beszélni. Utolsó lehetőségként felhívom Romok József nyugdíjas vízműépítési mérnököt, aki rááll a találkozóra. Misztótfalusi házában fogad, és örömmel értesülök arról, hogy ő tervezte a Colbul I és II tározókat is, így előbb arról beszélgetünk, mit lehetne tenni a vészhelyzet elhárítására. Ő is a víztelenítést, vagyis a homok kiszárítását tartja a legfontosabbnak, és megemlíti, hogy például a zazari bánya meddőjét befüvesítették és fásították: kétméteres gödröket vájtak a kiszáradt zagyban, ezekbe termőföldet hordtak, és akácfákat ültettek. Azt mondja, a tározó tervei a nemzetközi előírásoknak megfelelően készültek, ám a kivitelező építés közben sok mindent „egyszerűsített”, hogy olcsóbb legyen. A Colbul II kényszermegoldás volt – az erőltetett kitermelés miatt túl hamar megtelt az első tározó. A mostani eseményért – szerinte – nem csak az emberi hanyagság a hibás: azzal nem számolt senki, hogy éves átlagnak megfelelő csapadék esik le egyetlen nap alatt.
Rákérdezek a tanulmányra, de nála nem maradt példány, így nem tud segíteni. Itthon hiába keresem a sok millió forintba került alapos tanulmány megrendelőjét, a tiszai kormánybiztosi hivatal megszűnt, a Tisza–Szamos Kht. sincs már, és nem tudják megmondani, hova került az archívuma. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium sajtóosztálya szerint a tanulmányt a Miniszterelnöki Hivatalban őrzik, de hiába írtam a sajtóosztályra, lapzártáig nem érkezett válasz.
A kézirat leadásának napja előtti este Budapesten megcsördült a telefonom. Sallak mérnök hívott, hogy megerősítse: ő nem fél, adja a nevét a mondottakhoz. „Fontosnak tartom, hogy kiderüljön az igazság – fejtette ki. – A bánya az én gyermekem is volt, és most fáj, hogy elhanyagolják.”
Európai Bizottság
Billog boyok, lila tehenek
