Arról a hírről, hogy Kárpátalján ismeretlenek meggyalázták a palágykomoróci görögkatolikus templomot, és ráfirkálták, hogy magyarok, takarodjatok, nem szokás vezércikket írni. Ennek a hírnek ugyanis sokak számára semmilyen hírértéke sincs.
Őket inkább a „meleg” párok együttélése, a migránsok túlszeretése vagy a lakásfoglalások érdeklik. Nem ebben a sorrendben, vagy talán mégis.
Annak a hírnek azonban, hogy közvetlenül a tőszomszédságunkban, néhány elmebeteg szerint a beregszászi, a nagyberegi, az ungvári és a csapi magyaroknak takarodniuk kellene szülőhazájukból, semmi, ismétlem, semmi jelentősége sincs.
Hagyjuk, hogyan jutottunk idáig, nem óhajtok a hazai prolihíradókkal példálózni, még kevésbé a velünk élő sunyi, gyökértelen Kádár-korszakról elmélkedni, pusztán jelzem, hogy sokunk számára ez a hír ma a hírek híre. És nem azért, mert holnap tankkal foglalnánk vissza Kárpátalját. Azért sem, mert ostobák és rövidlátók vagyunk. Továbbá az sem szempont, hogy az ilyen hírek dajkálásával politikai muníciót gyűjtsünk mások számára.
Egyszerűen nagyon fáj.
Fáj, mert ha valakitől, éppen a kommunizmus idején éhhalálra ítélt, megsemmisítő táborba hurcolt ukrán milliók mai utódaitól várnánk normális érzéseket. Azt, hogy akadjon ott sok-sok ember, aki kiáll azokért, akik – bár kényszerűségből – ugyanannak az államnak a polgárai. Azt is elvárnánk az ukrán hivatalosságoktól, hogy Kárpátalja etnikai, nyelvi, vallási sokszínűségére gondolva zsigerből utasítsák vissza a gyűlölködő falfirkát. És persze, hogy magyar honfitársainkat ne kényszerítsék bele a kijevi állami maffia háborújába, fejezzék be a kényszersorozásokat, és ne verjenek agyon embereket pusztán azért, mert úgy érzik, momentán bárkit agyonverhetnek.
A kamuvizsgálat borítékolható végeredménye, miszerint nyilván valami külső provokációról van szó, hiszen Ukrajna anyácska emlői csak ártatlan csecsemőket táplálnak, és dehogy bántanak ők senkit, mindenki örömmel, készakarva hal meg a fronton, egyetlen magyar embert sem nyugtat meg.
