Gordon Brown hattyúdala

Winston Churchill egy alkalommal, amikor új minisztert hozott be kormányába, átmutatott a szemben ülő képviselőkre: „Az ott csak ellenzék. Az igazi ellenség a hátunk mögött ül” – és széles mozdulattal mutatott a kormányfrakcióra. Churchill szavait az elmúlt ötven év alatt sok miniszterelnök érezte át, de kevesen annyira, mint Gordon Brown. A tizenegy éve hatalmon levő brit Munkáspárt mintha teljesen meghasonlott volna önmagával, és mindinkább azt a látszatot kelti, hogy meg akar szabadulni a miniszterelnöktől, de talán még a hatalomtól is. Miért? Amikor 1997-ben John Major konzervatív kormánya megsemmisítő vereséget szenvedett a Munkáspárttól, Tony Blair, az ellenzéki erő fiatal és aránylag új vezetője merőben új párttal mutatkozott be a brit választóknak. 1997-ben Blair már a modern szociáldemokráciát képviselő „új Munkáspártot” vezette harcba a hosszú uralomba belefáradt s az Európai Unió miatti vitákban megtépázott toryk ellen. A választók újat akartak – vérbeli demokráciában sosem lehet elhanyagolni a szavazók ösztönös idegenkedését a hosszú egypárturalommal szemben.
A múlt század végén legyőzött baloldal, a „régi Munkáspárt” nem térhet vissza, de valahányszor bajba kerül a munkáspárti kormány, előbújnak a kövek alól az eltemetett ideológusok, akik szerint az a párt baja, hogy hitehagyottá vált. Ez nem kizárólag brit jelenség, de ha bajban van a kormány, mindig érezhető. Gordon Brown a régi Munkáspárttól még nyugodtan alhatna. Nagyobb baj az, hogy a miniszterelnök sosem volt népszerű. Párthívei – akik egyre kevesebben vannak – még mindig úgy beszélnek róla, mint minden idők legnagyobb pénzügyminiszteréről, aki tíz éven át leckéztette az Európai Unió többi pénzügyminiszterét, de javarészt azokra a gazdaságpolitikai reformokra buzdította francia és német kollégáit, amelyeket az új Munkáspárt készen kapott Margaret Thatcher örökségeként. A monetarizmus, a privatizálás, az üzleti szellem bátorítása mind adva volt 1997-ben. Ezzel szemben manapság mind többen emlegetik, hogy Brown, amikor pénzügyminiszter volt, a tönkretételig megdézsmálta a nyugdíjalapokat, hogy akkor bocsátotta áruba az ország aranyfedezetének felét, amikor az arany ára alig volt több a mai egyharmadánál, hogy hat év alatt több mint hatvan új, javarészt körmönfontan álcázott adót vezetett be, hogy az idén már mint miniszterelnök közfelháborodást váltott ki, amikor a legalacsonyabb keresetű réteg jövedelmi adóját tízről húsz százalékra emelte fel, olyannyira, hogy a kormányfrakció nyílt lázadását elkerülendő megszégyenítő meghátrálásra kényszerült. Igaz, a kormánynak már tíz évvel ezelőtt látnia kellett volna, hogy az országot hosszú távon energiaválság fenyegeti, de a mezőgazdasági termékek ugrásszerű áremelkedését nem sokan jósolták meg. Igaz, hogy a kormány egy évtizeden át semmit sem tett, hogy megfékezze a bankok felelőtlen kölcsönzési politikáját, és tétlenül nézte, hogy a brit lakosság jobban eladósodjon, mint az EU bármelyik más társadalma, de az ingatlanárak zuhanását, a nemzetközi kölcsönrendszer összeomlását aligha látták sokan előre.
Gordon Brown azt is megszenvedi, hogy egyénisége más, mondhatni homlokegyenest az ellenkezője elődje személyi varázsának. Amikor már nagyon sokan helytelenítették Blair fenntartás nélküli (sokak szerint szolgai) kitartását Bush rámenős, kíméletlen és sok tekintetben téves nemzetközi politikája mellett, Blair még mindig hatni tudott hallgatóira barátságos mosolyával, azzal, ahogyan őszintén szemébe nézett a tévékamerának, és kérte, hogy higgyenek neki, azzal, ahogyan fiatalos bájjal, nyitott ingben és farmernadrágban vitte el egy vidéki pubba Putyint, vagy sétált Bushsal az elnök vidéki birtokán. Brown komolysága sokszor komorságba hajlik, a riporterekkel nem beszélget, hanem nyilatkozatot ad nekik. Az utca embere nem veszi észre, hogy a miniszterelnök azért ilyen, mert ilyennek született. Ő igazán őszinte, mert önmagát adja, nem tud alakoskodni. A tévéhez, a személyiségkultuszhoz, a rövid, velős, szellemes bemondásokhoz szokott választópolgár nemcsak jó politikát, hanem jó színészi teljesítményt is vár a vezetőitől. Ma a legtöbben úgy érzik Angliában, hogy Brown egyiket sem tudja nyújtani.
A kormányfrakció attól fél, hogy minél tovább áll népszerűtlen miniszterelnök a kormány élén, annál biztosabb a vereség a legközelebbi általános választáson. Ez a vereség már nagyon is előrevetítette az árnyékát, amikor júliusban egy olyan skót választókerületben, ahol a Munkáspárt az utolsó választáson több mint tizenegyezer szavazattal kapott többet legerősebb ellenfelénél, a kormánypárti jelölt vereséget szenvedett. Nem egy munkáspárti honatya (vagy honanya) teszi fel magának a kérdést: „ha Glasgow Eastben elpárolgott a tizenegyezres többség, mi lesz az én ötezres, kétezres vagy háromszázas többségemmel”. Ez a félelem nemcsak a hátsó sorokban ülő legénységen lett úrrá: a miniszterek is aggódnak, úgy érzik, hogy Brown veszélyezteti a párt jövőjét, egyben az ő jövőjüket. Brown lassan Jónás próféta szerepét kezdi felvenni, akit a hánykolódó hajóról a tengerbe vetettek a matrózok, mert úgy látták, hogy ő a vihar oka.
Kormányfrakció tagjai aláírásokat gyűjtenek, a Blair-kormány egykori miniszterei szervezkednek a miniszterelnök ellen, Miliband külügyminiszter, aki pár hónapja még azt mondta, hogy Gordon Brownnál nem találhat a párt jobb miniszterelnököt, a hét végén újságcikkben fejtette ki, hogy mi a baj a párt jelenlegi politikájával, és hogy szerinte mi lenne a jó út. Még ennél is hatásosabb volt, hogy a miniszterelnök ellenfelei ebben a jól megválasztott időpontban látták jónak közzétenni Tony Blair hónapokkal ezelőtt írt bizalmas memorandumát arról, hogy Brown eltékozolja az ő örökségét, visszájára fordítja az ő egykori helyes vonalvezetését, zátonyra futtatja a Munkáspárt és az ország hajóját.
Nagy-Britanniában nem ritkaság, hogy saját pártja meneszti a teherré váló miniszterelnököt. A képviselőket köti ugyan a parlamenti pártfegyelem, de ezzel sokszor szemben áll két más megfontolás: az egyik az ország, a másik a képviselő saját érdeke. A kettő nem mindig esik egybe, de amikor a választók túlnyomó többsége – jelenleg csaknem kétszeres többsége – úgy látja, hogy a kormány nem szolgálja vagy nem jól szolgálja az érdekeit, akkor elverik a port a saját választókerületükben fellépő jelölt hátán.
A jelen helyzetben még egy szempont játszik szerepet. Nem ritka, hogy a miniszterelnök lemond két általános választás között – Churchill magas kora, Wilson rossz egészségi állapota miatt mondott le, Chamberlaint, Edent, Thatchert, Blairt saját pártja kényszerítette lemondásra. Csakhogy ha a miniszterelnök, aki legutóbb győzelemre vezette pártját, lemond, a demokrácia illemszabálya megköveteli, hogy hamarosan új választást írjanak ki, megkérdezzék a választópolgárt, hogy mit szól ehhez a személyi változáshoz. Aztán, az ugyan megesik, hogy a kormánypárt meneszti a kormányfőt, és – teljesen alkotmányosan – maga választ új vezetőt, de hogy ezt egymás után kétszer tegye, és mind a kétszer új választás nélkül, az már végképp felbosszantja a közvéleményt. Márpedig a közhangulat annyira keserű, a gazdasági helyzet olyan súlyos, hogy ha a következő fél évben vagy akár egy évben általános választást írnak ki, akkor a kormány bukása szinte elkerülhetetlen. Ez Gordon Brown utolsó reménye. Erre számítva áll egyre ellen a mind nehezedő nyomásnak, ezért határozta el, hogy Londonon kívül – feltehetőleg a fővárosnál valamicskével barátságosabb közegben – tart rendkívüli minisztertanácsot. Ha a párt bukásra áll, érdemes húzni az időt. Jobb jövőre bukni, mint az idén, jobb két és fél évig miniszterelnöknek lenni, mint másfél évig. Nem igaz? Biztos, hogy mások is gondolkodnak így.